Nagy-Józsa Dorottya ACCAz, hogy ehhez ki akarunk szakadni az itthonból, biztos volt. Meg az is, hogy tizenegy, munkával tömött, "két ügyfél között, majd a kocsiban eszem egy szendvicset és a kávé is legyen to-go"-stílusú hónap után, itt az ideje, hogy levegőt vegyünk. Meg az is, hogy állatira nem akarunk egy más csapatokkal tömött, négyszáz szobás komplexumba belezsúfolódni. Még akkor sem, ha cserébe pezseghetünk huszadmagunkkal egy kádban. Valami mást szerettünk volna.
Úgyhogy felhívtuk a bázakerettyei Csatlós Csillát, a Bonne Chance fejét, lenne-e nekünk egy szerda esténk, amit nála tölthetnénk. Lett. Csilla kollegánk, üzleti coach, a kiégés legnagyobb hazai specialistája. És nem mellesleg a kis szálloda/bisztró tulajdonosa. Hogy ez a kettő hogyan tud jól összefüggeni, az pár óra alatt egyértelmű lett mindannyiunknak. Meg az is, hogy nincs más a hotelben rajtunk kívül. Mint utólag kiderült, ez policy Csillánál, ha teamcoachingra viszed a csapatodat, a hely úgy, ahogy van: a tied.
A hely, a levegő, és az a vendéglátás, amihez foghatót utoljára nagymamádnál tapasztaltál.
Bázakerettye messze van, végigszáguldasz az M7-esen és még utána is kicsit kanyarogsz, de akárhogy is sietsz, több mint két óra lesz a fővárostól. Ez elég arra, hogy kifújd a maradék gőzt, és rendesen megérkezz. A kis szálloda egy hatalmas erdő mellett fekszik, olyan kilátással, és annyi oxigénnel, hogy Csilla szerint van aki migrénnel küzd a megérkezése után, mert nem tapasztalt még ehhez hasonlót. A migrént nem tudjuk igazolni, azt viszont, hogy valami egészen más világba csöppensz, azt igen.
Az adventre való tekintettel már karácsonyfa, és Sinatra várt ránk az étteremben. Zseniális bisztrókonyha, omlós malaccsászár, rövid és tökéletesen átgondolt étlap, és olyan gyömbérrel savanyított lilahagyma a tányér szélén, ami magában elég, hogy emlékezz rá. Mindehhez mögötted a könyvespolcon többszáz szakácskönyv sorakozik, balra nagyi-kézzel írt öreg zsíros pogácsa recept keretben, a szóda pedig véletlen sem ásványvíz, és véletlen sem fogy el az asztalról.
Balázs gluténérzékeny, nem jeleztük előre, mégis vacsora előtt már külön, kézzel írt étlapot kapott azokkal az ételekkel, amiket biztosan fogyaszthat. Nem mintha az étlapon ne lettek volna feltüntetve az allergének, de hadd ne kelljen a vendégnek bogarásznia. Mint ahogy a reggeli után is frissen sütött, gluténmentes kakaóscsiga várta.
Dél körül érkeztünk meg, fél egykor ültünk le ebédelni, és negyed ötkor még az asztalnál ültünk. Eszméletlen jó a konyha, de még annál is jobb ez az érzés, hogy eszedbe nem jut, hogy meg kellene mozdulnod. A slow food definícióját erre a helyre írták. Közben jobbnál jobb borok kerültek elő, az ebéd után másfél órával "kisült egy kis sajtos rúd", és szép lassan besötétedett.
Mienk révén a hely, az egyébként körben ablakos, elképesztően tágas tréningtermet igénybe sem vettük, hanem csak loptunk egy flipchartot és a ház két kutyája és Kókusz, a macska mellé lehuppantunk a lobbi bőrfoteleibe dolgozni. Pár óra és egy újabb üveg új-zélandi Villa Maria után megvoltak a sarokszámaink a következő három évre, majd 2020-ra már egész becsületes mélységig.
Nem mintha bárki veszélybe került volna, hogy valaha megéhezik, de annak kedvéért, hogy a személyzet hazamehessen a nap végén, feláldoztuk magunkat még egy vacsora erejéig. Fantasztikus szarvasragu dödöllével, pisztráng, majd némi szilvás-bazsalikomos panna cotta jött soron. Ami után külön infót kért szakácsunk, hogy hogy ízlik, és érezni-e eléggé a bazsalikomot, mert most kerül először majd hétvégén étlapra. Elképesztő.
Mire a nap végére - vagy a következő nap elejére :) - a tervekkel együtt ágyba kerültünk, már úgy éreztük magunkat, mintha itt nőttünk volna fel. Kókusz reggel a szobaajtó előtt várt, a reggeli kávéból pedig hamar kettő lett. Majd három.
Közben Csilla elmesélte, hogy az, hogy náluk tányérszervíz van, kötelező eleme a vendéglátásnak. Reggelinél is. Nem is hinnéd, hogy mennyit ad hozzá egy-egy ilyen húzás az egész életérzéshez, ami itt vár. A sajtos omlettek mellé még mindig nem tudott kifogyni a szódavíz sem, a ma reggeli vendéglátóink ugyanazzal a végtelen profizmussal, kedvességgel, félig láthatatlanul, de mindig időben és tűpontosan végezték a munkájukat, mint előző este. Ahogy a nagyobbik kutyus is azonnal pattant, hogy csatlakozzon a délelőtti sétánkhoz.
Kevesebb, mint 24 órával azután, hogy megjöttünk, az éves tervezés nagyját összerakva, úgy kipihenve és feltöltődve, mint máskor egy hosszú hétvége után, gazdagabban tízezer egymástól hallott sztorival, dolgavégezetten hazaindultunk.
A Bonne Chance az a hely, ami után nem lesz több kérdésed, hogy hova akartok majd menni félév-zárásra, ünneplésre, elvonulásra, team coachingra. Igazi törzshely. Csilla az egynapos burnout elleni coachingjait kötelezően itt tartja és úgy hívja, detox-coaching. Igaza van. És egész biztos, hogy a detoxnak szerves részét képezi ez a miliő.
Az, hogy úgy látnak vendégül, ahogy sehol.
Az, hogy úgy ülsz le ide, hogy eszedbe sem jut, hogy valaha még az életben telefonra vagy laptopra lenne szükséged.
És az, hogy öt órával a megérkezésed után, azt sem tudod már milyen nap van, de itt valahogy nem is tűnik fontosnak.
Talán nem is az.