1882-ben Barcelonában az emberek még úgy tervezték, hogy majd egyszer kész lesz a Sagrada Família.
1882-ben Barcelonában az emberek még úgy tervezték, hogy majd egyszer kész lesz a Sagrada Família. Végső dátumból van 74. Most is van egy.
A templom azóta is épül.
Már van benne wifi, de még mindig nincs teljesen kész.
Azóta emberek milliói tanulták meg a leckét.
Aztán másnap újratervezték az éves stratégiát egy Excelben, és megint beírták, hogy „július végéig kész”.
Ez a planning fallacy. A tervezési tévedés. Az agy azon bizarr hajlama, hogy a jövőt mindig sterilnek, barátságosnak és szokatlanul együttműködőnek képzeli el – szemben az éppen aktuális valósággal, ami épp lekési a reptéren a csatlakozást.
A tervezési tévedés az, amikor
– a prezentációt 30 perc alatt akarjuk megcsinálni,
– a bevezetést három hétre becsüljük,
– a céges rendszert „karácsony előtt” át akarjuk állítani,
– a házfelújítást „tavasz végére meglesz”-ként képzeljük el, miközben a szomszéd már ötödik éve a sittes zsákokkal karácsonyozik.
Mi történik ilyenkor?
Semmi rendkívüli.
Egyszerűen rosszul számolunk a káosszal.
Az agyunk – egyébként teljesen jó szándékúan – elfelejti belekalkulálni az elkerülhetetlent:
hogy minden projekt közepén lesz olyan, hogy senki nem ér rá,
hogy valaki átírja a briefet,
hogy az “apró módosítás” valójában teljes újratervezés,
hogy lesz egy nyári szünet, egy influenzahullám, egy hét, amikor mindenki egyszerre lesz szabadságon,
vagy csak simán: hogy nem lesz kedvünk.
Mert – és ezt ritkán tesszük hozzá – az ember nem egy excelsheet, hanem egy kifáradt emlős, aki próbálja túlélni a hétfőt.
És mégis, miért hisszük el újra és újra?
Mert szeretnénk hinni a jó változatban.
A gyorsban.
A gördülékenyben.
A “mindenki motivált, és egy irányba húz”-ban.
Hiába nem láttunk ilyet az elmúlt hat évben.
A realitás viszont az, hogy minden projekt egy Gaudí-katedrális: elindul benne a hit, halad benne a lendület, aztán lassan besétál a valóság, leveszi a cipőjét, és ott is marad pár évtizedre.
És senki nem akart rosszat.
Csak nem gondoltunk bele, hogy a jövő sem lesz nyugodtabb, mint a jelen.
Sőt. Általában még zűrösebb.
Akkor most mi legyen?
Tervezzél úgy, mintha valódi emberekkel dolgoznál, nem Google Naptárral.
Olyan emberekkel, akik fáradtak, betegek, két projekt között vannak, vagy épp három céges értékrend között próbálnak eligazodni.
Tervezzél szégyentelenül pesszimistán.
Tervezzél úgy, hogy lesznek csúszások, elakadások, késések, újrakezdések.
Mert lesznek.
És főképp, ne demoralizáld magad, és a csapatodat azzal, hogy meglepődsz azon, hogy megint előjött az a téma, amit öt éve nem csináltunk meg. Persze, hogy előjött. És majd megcsináljuk akkor az ötödik évben, nincs ezzel semmi baj.
A türelmetlenségedet meg fordítsd pozitívba és használd arra, hogy magadon lökjél egyet és megcsinálj valamit, ami ugyanúgy a to-do listádon maradt, hiszen a planning fallacy miatt saját magad is túlvállalod mindig.
Például menj el végre arra a szűrővizsgálatokra.
Vagy csináltasd meg a gyerekek ügyfélkapuját.
Na ugye.
Ha ez a téma nálatok is élő
Vezetőfejlesztés
A vezetés nem szerep, hanem viselkedés. Programok vezetőknek, a kezdőtől a felsővezetőig.
Lehet, hogy Churchill nem elsősorban az egyszeri munkavállalóra gondolt, mikor ezek a szavak elhagyták a száját. Lehet. De ettől még ildomos lenne hallgatni rá mindenkinek. Legyen az katona vagy multikatona.
Bár mi vagyunk az egyik legerősebb szószólói annak, hogy az Y generációnak leginkább egyéni felelősségvállalásra van szüksége, most hadd toljam le magunkról mégis a felelősséget. Van aki agyonhypeolja az egész témát, van aki semmi jelentőséget nem tulajdonít neki. Van, aki meg mindenért minket tesz felelőssé.
Indul a konferenciaszezon, és ahogy jönnek és jönnek ki az újabb programok, előadások, egyértelmű, hogy az idei sláger még mindig az employer branding. Az employer branding, amit még ma is rengetegen félreértenek - azzal együtt, hogy hálisten van már jópár, tényleg profi cég itthon is. Szóval mi az a munkáltatói márka és mit akarunk rajta építeni?