Tervezünk, tervezünk, majd vérmérsékletünktől függően, ki gyorsabban, ki lassabban, sutba vágjuk a papírt, a táblázatot, a bármit, és visszazuhanunk a hétköznapi pörgésbe. Ahogy megyünk előre az évben, a terv napról napra homályosabb lesz, míg végül elvész az „Egyéb” mappa mélyén, és soha elő sem kerül többé. Egészen a következő újévig, amikor is újabb fogadalmakkal, újabb tervekkel, újabb hatalmas levegővételekkel nekiállhatunk megint megváltani a világot.
Csakhogy ez sajnos szemenszedett hazugság. Egy terv nem lesz rossz attól, hogy nem sikerül véghezvinni.
A közhiedelemmel ellentétben a terv nem arra való, hogy megvalósítsuk. A terv arra való, hogy legyen min változtatni.
Igen, a terveket nem kell megvalósítani. Meg lehet, de nem kell. A tervezésnek az a lényege, a szépsége, az íze, hogy nincs biztosan jó terv. Nincs végleges terv. Nincs tökéletes terv.
Olyan terv van, amely az adott pillanatban, az adott nézőpontból a legjobb. Ezt pedig, főként ha saját magunknak tervezünk, kutya kötelességünk össze is rakni. Magunkért. Akkor is, ha sosem vesszük elő később.
Ha leülsz január 2-án, és becsülettel végiggondolod, hogy mit szeretnél elérni például a munkádban idén, biztos vagyok benne, hogy a legjobb tervet fogod összerakni. Egészen másnap délelőttig, amíg ki nem derül, hogy az egész részlegedet kicsapják Malajziába húsz nap múlva.
És kártyavárként dől össze a szépen felépített karrierterved.
Tehát felesleges volt tervezni? Dehogy. Minél többet tervezünk, annál többször és több szempontból világítunk meg egy adott helyzetet. Annál magabiztosabban és pontosabban tudjuk felmérni, hogy az adott helyzetben mik az alternatíváink, hogyan következnek egymás után a teendőink, mi az aznapi legjobb terv, hogy elérjük a célunkat. Tehát egyre gyorsabban és egyre jobb döntéseket fogunk tudni meghozni.
Mert tökéletes terv nincsen.
De tervről tervre realistábbak leszünk, biztosabban fogjuk látni a céljainkat, pontosabban fogjuk tudni megbecsülni az ösvények minőségét, amelyek odavezetnek. Ha pedig döntési helyzetbe kerülünk, gyorsabban és jobban fogunk dönteni. És ez a cél, nem az, hogy megvalósítsuk a tervet.
Továbbmegyek, ha a január másodikai tervedet te egy az egyben meg tudod valósítani december 31-ére, akkor nem volt jó a terved. Mert nem tetted elég magasra a lécet.
Egy tervet kétféleképpen lehet elszúrni:
1. Ha egyértelműen irreális.
2. Ha egyértelműen reális.
Ahhoz, hogy reális eredményeket tudjunk elérni, először meg kell tanulni irreálisan tervezni – ez könnyen szokott menni, szakirodalom is van hozzá rengeteg. Öt kiló fogyás öt nap alatt, vagy hogyan legyünk milliárdosok év végére és társaik. Ha irreálisan tervezni már tudunk, akkor meg kell tanulni reálisan tervezni. Ez már nehezebb, mert jó adag önismeretre is szükség lesz hozzá, hogy felmérjük, a jelenlegi kitartásunkkal, helyzetünkben, képességeinkkel mi az a terv, amely tényleg reális.
És ha ez is megvan, meg kell tanulni, meg kell tapasztalni, hol van a reális tervek felső vége.
Hol van az a kis határterület, amely már tűhegyen billeg a realitás és az irrealitás között. Na, ott készül a jó terv.
És nem baj, ha néha lebukfencezik a tervünk a tűhegyről, és egy-két dolgot nem sikerült belőle véghezvinni. Nem életünk utolsó évét tervezzük.
Ha nincs benne irreális részlet, nem billegett eléggé.
Akkor még tudjuk feljebb tenni azt a lécet.Ha feltettük olyan magasra, ahogy csak bírtuk, és átugrottuk, győztünk. Mehet magasabbra, jöhetnek a következő kísérletek. Ha leverjük, semmivel sem vagyunk hátrébb, mint ha fel sem tettük volna.
Akkor tervezzünk? Igen. Mindig, mindent. Mindent, amit jelentősen több idő végrehajtani, mint megtervezni. Gyakoroljunk, amilyen gyakran csak tudunk. Csak el ne higgyük, hogy készen vagyunk. Egy terv sosem lehet kész. Maximum idejétmúlt, mert már megvalósítottuk, vagy mert már elmúlt az az időablak, amelyben véghez lehetett volna vinni. Ha meg már készen vagyunk azzal, amit terveztünk, teljesen mindegy, milyen volt a terv. Változtatni már nem tudunk rajta. Aki kitalálta a feltételes múltidőt, bolond volt, az egészen biztos.
Tény, hogy a terveknél szomorúbb sorsa nem sok mindennek van a világon. Mert minden terv a kukában végzi. A jó is, meg a rossz is.
De terv nélkül szaladni a vakvilágba? Az luxus. Luxus, aminek egyenes eredménye a mókuskerék, a fásultság, az unalom, az érzet, amelyet hajlamosak vagyunk rögtön kiégésnek definiálni. Mindegy is, hogy hívjuk, tervek nélkül tény, hogy nem fogjuk magunkat jól érezni. Ha nem tervezünk, nincs mihez viszonyítsunk, beleveszünk a hétköznapokba, és olyan ütemben tekerjük tovább a naptárunkat, hogy még kitölteni sincs időnk.
De nincs értelme tervet gyártani, mert te is mondtad, hogy rögtön borulhat minden, egy csomó faktort nem is ismerek egyáltalán.
Persze, csakhogy nem a terv gyártása a lényeg, hiszen most bizonyítottam be, hogy azok úgyis a szemétbe kerülnek. Nem a tervből tanulunk, hanem a tervezésből, azáltal tudunk majd tudatosabban, magabiztosabban menni valamerre. Azáltal tudjuk azonnal eldönteni, hogy hogyan kell reagálnunk azokra a külső körülményekre, amelyeket nem ismerünk.
Mert lehetünk a világ legjobb tervezője, akkor sem lesz belőlünk Nostradamus. Azt viszont el tudjuk érni, hogy olyan jól tervezzünk, hogy már teljesen spontánul menjen. Lehetünk annyira megfontoltak, tudatosak, előrelátók és magabiztosak, hogy már spontán tudjuk megtenni azt, amihez pár évvel korábban tervre lett volna szükségünk.De ehhez gyakorolni kell, sokat.
Mert a tervezés nem feladat, nem is szakma, hanem látásmód. Nem lehet elsajátítani könyvekből, nem lehet oktatni. Technikákat ellesni, azt lehet. De attól még nem lesz a miénk a látásmód, ahhoz nekünk is változnunk kell, az meg megint gyakorlás, próbálkozás, sikeres és sikertelen tervek milliói.
Már ahhoz is iszonyatos rutin kell, hogy el tudjuk dönteni, hogy egy terv jó volt-e egyáltalán, miután megvalósítottuk. De hát kész van, megcsináltam, persze, hogy jó volt, igaz? Nem. Attól még, hogy sikerült megvalósítani, nem biztos, hogy sikerült megtalálni a határainkat. Lehet, hogy alacsonyra tettük a lécet, úgy meg persze, hogy átugorjuk.
Viszont cserébe azért, mert a tervünk nem lehet tökéletes soha, attól sem kell félnünk, hogy elrontjuk. Mert egy botrányosan rossz terv is lényegesen jobb, mint egy nem létező. Egy rossz tervbe is energiát kell tenni, le kell venni a napi rutin szemellenzőjét, és körbe kell nézni. És ezzel már előrébb leszünk.
Tervezzünk, amilyen pontosan csak tudunk, csiszoljuk folyamatosan a terveinket, és ha borul az egész, alkalmazkodjunk, és tervezzük át megint. Hogy fárasztó? Hogy unalmas? Hogy nem vagy régi GPS, aki csak azt mondogatja: újratervezés, újratervezés, újratervezés?
De az vagy. Mindannyian azok vagyunk.
Hűséges olvasóink pontosan tudják, hogy a képek nagyrésze Sarolta Bán, a leghűségesebbek azt is felismerik már, hogy melyikek. Ha bármit kérhetnék a Jézuskától, legalább 8 fotóját választanám magamnak. De a többi is jó, https://www.artlimited.net-ről.