A döntés meghozása után várható haszon maximalizalása helyett, egyszerűsítik a döntéshozatalt azzal, hogy kielégítő megoldást keresnek, elfogadják az "elég jó"-t. A fogalmat satisficing néven keresztelte el a mester, amely a satisfy és a suffice szavakból áll össze, magyarán egyszerre kielégítő és elegendő.
Executive coachingban, ha egy vállalat vezetőjét coacholod, a legritkább esetben jön elő a téma. Hiszen rutinból dönt, soha nem is állt neki elemezni a döntési mechanizmusát - miért is tenné.
Ellenben, amint lejjebb mész egy szervezetben, és elkezdesz középvezetőkkel, csapat- és osztályvezetőkkel is dolgozni, folyamatosan ennek a kérdésnek a különböző aspektusai bukkannak fel. Csak a forma, ahogy emlegetni szoktuk, az nem a közgazdaságtani vonatkozás, hanem ennek a valós, emberi megnyilvánulása a szervezetben: A mikromenedzser.
A mikromenedzser az, akit mindenki gyűlöl. Mert átnyúl a fejed felett, mert beleüti az orrát mindenbe, mert az élő fába is beleköt, mert minden lépésedet figyeli. És miért csinálja ezt?
Mert nem olvasta Herbert Simon értekezéseit. Vagy nem érdekli. Vagy az ő korlátozott racionalitása nem úgy működik, mint a tied.
Ha rendelkezésre áll egy döntéshez 5 perc és 5 információ, akkor az egyik vezető:
- 5 perc alatt dönt az 5 információból.
A másik:
- úgy dönt, hogy ez az idő/információ kevés, és kér még 2 percet, hogy kerítsen 2 plusz információt.
Míg a harmadik:
- addig és addig kutatja még a további és további információkat, közelítve ezzel a hagyományosan racionális döntés optimális információ mennyiségéhez, amíg csak lehet.
Amíg csak lehet, azaz amíg csak engedik a külső körülmények. És amíg ezzel végleg őrületbe - vagy a munkaerőpiacra - kergeti az embereit.
És miért csinálja ezt?
Mert nem tudja magáról, hogy ezt csinálja. Honnan tudná. Ő is korlátozottan racionális megoldásra törekszik, mint te, ő is a satisficing, a kielégítően jó megoldást keresi. Csak az ő satisficing szintje nem ott van, mint a tied.
Az ő kielégítően jó megoldása sokkal magasabban van. Sokkal közelebb ahhoz a soha el nem érhető, optimális állapothoz, ahol a tökéletes döntés, a tökéletes megoldás megszületik.
És ezért nyúl bele az excel tábláidba, ezért javítja ki harmincadszorra a leveledet, a prezentációdat, a BÁRMIT.
Akkor is, amikor szerinted már réges rég tökéletes.
Akkor is, ha ezzel plusz időt, és ezáltal költséget terhel a szervezetre.
Akkor is, ha gyakran ez a mechanizmusa több kárt okoz, mint HA ROSSZ DÖNTÉST HOZNA, avagy hagyná, hogy rossz megoldás szülessen.
Mert dolgoztat téged, és magát, minél többször, és minél feleslegesebben (amit ő nyilván nem lát, hiszen neki még nem érted el a kielégítően jó szintjét!), a vállalat annál több pénzét szórva kifele az ablakon. A hasznossági görbén pedig nyilván már alig mozdultok közben, hiszen közel jártatok már az első megoldásnál is a maximumhoz. De hadd ne rajzolgassak görbéket, szerintem érted így is.
Szóval mi ezzel a gond?
Egyrészt, hogy az ilyen vezetők borzalmasan drágák a szervezetnek. Rengeteg munkaórát dobnak ki az ablakon, miközben arányaiban jóval kevesebb hasznot hoznak a túloptimalizált döntéseikkel.
Másrészt gond persze az is, hogy ilyen vezető alatt dolgozni elviselhetetlen, és ha megpróbáltad megváltoztatni, és sikertelen voltál, akkor a tény, hogy el fogsz menni a vezető alól - és legtöbbször a cégtől - megint egy csomó költséget ró a vállalatra.
"Okay, tegyük fel, hogy igazad van, akkor most én vezetek egy vállalatot és fogalmam sincs, hogy hány ilyen vezető van a szervezetemben, és hány ilyen vezető szórja kifele a pénzem, de mit tudok ezzel tenni?"
Megvárod a következő cikket a témában, és átjössz addig facebookra, le ne maradj valamiről. :)
képek: https://media.licdn.com, linkedin.com, https://medium.com