Az öltöny, amit ma viselek, Alan Flussertől származik. A szabása jellegzetesen nyolcvanas évekbeli, ami azonban nem más, mint a harmincas évek stílusának modernizált változata. Az eredeti fazon kétsoros, széles, tömés nélküli válla van, és enyhén karcsúsított. Puhán bukó gallérjának körülbelül négy hüvelyk szélesnek kell lennie, s a csúcsának mintegy a mellszélesség háromnegyedéig érnie.
Az ilyen spicces rever voltaképpen csak kétsoros zakóhoz illik, ez esetben viszont általában sokkal elegánsabbnak tartják, mint a lekerekítettet. Mélyen elhelyezett zsebén kétkaréjú plattni – fölötte mindkét oldalt bevágás, amibe keskeny szövetcsík van bevarrva.
Négy gombja mélyen ülő négyszöget alkot; fölötte, ott, ahol a két gallér egymásba borul, két további gomb. A nadrágon széles berakás; bőre van szabva, hogy mintegy folytassa a széles mellű, bő zakó vonalát. Az övrész elöl kissé magasabbra van szabva, mint hátul. A nadrágtartót gombok rögzítik. A pöttyös selyem nyakkendőt a Valentino Couture tervezte. Cipőm krokodilbőr mokaszin, A. Testinotól.
Hogy lebuktat-e a fenti szövegben a nyolcvanas évek, azt nem tudom, mindenesetre a fenti pár sor valóban nem rólam, hanem Patrick Bateman-ről, az Amerikai psycho főszereplőjéről szól.
Az azonban, hogy coachként miben kell lennem, éppen annyira kérdés, mint hogy pszichológusként mit viseljek. Én ugyanis, szemben Bateman-nel, nem rendelkezem elképesztő ruhatárral, reggelente gyorsan öltözöm, s mivel a szabadúszó életmód sok rohangálással, közlekedéssel és a legkülönbözőbb irodákkal, kávézókkal és éttermekkel jár, ezért leginkább a kényelemre utazom.
Sok egyéb különbség is van természetesen köztem és Bateman között, de ennél többet erről nem szeretnék beszélni, aki olvasta a kiváló könyvet vagy látta a kevésbé kiváló, de még mindig nagyon jó filmet Christian Bale-lel a főszerepben, az azért úgy nagyjából sejtheti.
Mindez azonban, mármint a ruhatáram szűkössége és az öltönytől való irtózásom, sajnos azzal a következménnyel jár, hogy általában nem leszek egy lehelettel elegánsabb az ügyfeleimnél, sőt.
Inkább két lehelettel alatta leszek ügyfeleim eleganciájának, így viszont a munkám iránti alázatnak és az ügyfeleim iránti tisztelet kifejezésének bizony más módját kell találnom.
Szóval bízom abban, hogy még ha egy Valentino Couture tervezte nyakkendő is találkozik a farmer-feltűrt vászoning kombóval, akkor sem ez, hanem inkább a szakmaiság, a nyitottság és a megértés, a másik befogadásának igénye köti össze a coachot és a coacheet.
Hogy ez tényleg így van-e, azt az idő dönti el.
Ha mégsem ezen múlik, akkor elegáns ruhát még mindig jóval könnyebb vásárolni, mint szakmai hitelességet.
Elmélkedtünk már róla, hogy mennyire hiábavaló a régi vezetési alapelveket előhúzni a tarsolyból, amikor szabadúszók vezetéséről beszélgetünk. De nem lettünk előrébb a témával, maximum annyiban, hogy meglapogattuk a saját vállunkat.
Van az a jelenet az Apolló 13 című filmből, amikor Jim Lovell így kommentálja Neil Armstrong Holdra szállását a feleségének: "Ez nem csoda. Egyszerűen csak elhatároztuk." Elég nagy az arca, gondolhatnánk. Valójában azt mondta ki, amit Kennedy elnök szintén nem túl szerényen egyik céljaként határozott meg 1961-ben a Kongresszus előtt, miszerint az amerikai nemzetnek képesnek kell lennie az évtized végére embert küldeni a Holdra, majd biztonságosan visszahozni a Földre. Bár nem mindenki hiszi el (vigyázat, konteó alert!), de tényleg jártunk a Holdon. Nyilván nem úgy történt ez, hogy Kennedy és a NASA vezetői ültek egy nagy irodában és nagyon erősen szurkoltak, hátha egyszer csak sikerül.