A Z generáció fogja felrúgni a kulturális különbségeket?

A labda itt pattant fel. Na, szóval megjöttünk a párizsi Unleash-ről és megállapítottuk, hogy messze az egyik legizgalmasabb panelbeszélgetés két rögbijátékos között zajlott. Aki ült már végig végletekig udvariaskodó, semmitmondó panelbeszélgetést, annak mondom, hogy az elismerés csak részben szól annak, hogy az egyikük szemtelenül jóképű és még okosakat is mondott. De tényleg!

A cím “Finding the limitless”, a résztvevők pedig Jonny Wilkinson (UK) és Serge Betsen (FR), mindketten a nemzeti rögbi válogatottuk csapatkapitányai a kétezres évek elején. (Párizsban a konferencia alatt zajlott ugyanis a rögbi világbajnokság, - mint azt minden magára valamit is adó rögbirajongó tudja, ahogy mi is. Nyilván. :) ) A régi riválisok arról kezdtek mesélni, hogy hogyan kezelték az élsportolói karrierjükben a stresszt, hogyan küzdöttek meg vele, egyáltalán mi okozott nehézséget nekik. 

Egészen más stílusban meséltek és más dolgokat ragadtak meg. Egyébként lehet, hogy ez a rögbijátékukon is meglátszik és ha láttam volna életemben legalább egyetlen egy rögbimeccset, akkor erről biztosan tudásom is lenne, nem csak feltételezésem - amikor Serge, a francia váratlanul valamit kihangosított.

A francia játékos végig a karrierje során őt ért örömökről (joy) beszélt, míg az angol ugyanazt az élsportolói utat végigjárva (minden elemében más körülményekkel, de mégis ugyanazon az úton) folyamatosan az őt ért kihívásokról (challenge) mesélt… olyan erős volt ez a megfigyelés, hogy tényleg megállt a porszem is szállni a teremben, mert egy kulcsgondolathoz érkeztek el a résztvevők.

Hazaérve nem tudtam nem utánajárni annak, hogy mi lehet ennek a hozzáállásnak a kulturális hátterében, és hát ki máshoz fordulhattam volna, mint Geert Hofstede-hez. Keressetek rá a neten, évtizedek óta folyamatosan frissülő kulturális kutatás, ami hat dimenzió mentén hasonlít össze száznál is több országot egymással. Mielőtt megijednél, eszem ágában sincs minden egyes dimenziót összemérni, de egyet érdemes (a többit is persze, de tiszteletben tartom a kávészünetedet). Ez a régen ‘masculinity’-nek nevezett dimenzió ma már a ‘motivations toward achievement and success’ nevet viseli és leegyszerűsítve azt vizsgálja, hogy az egyes nemzetek lakói mennyire azért dolgoznak, hogy éljenek vagy azért élnek, hogy dolgozzanak.

Serge észrevétele ezen az abszolút repzentatív, két fős :) mintán is helytálló, hiszen a tudományos kutatás szerint: a franciákat sokkal inkább az életminőség motiválja a 43 pontjukkal. Ebben jó példa a 35 órás munkahét, vagy az 5 hetes alapszabadság is, de legyünk őszinték, bármilyen francia filmre is gondolunk Truffaut-tól Amelie-ig, az első három gondolatban a hedonizmus és az életöröm biztosan beugrik. Klisé vagy sem.

Az angolok persze ennél sokkal hidegvérűbbek és sokkal inkább a tevékenység következményei (legyen az bár siker avagy kudarc) foglalkoztatják őket, mint a az, hogy a tevékenység maga örömet okoz-e. Erre legalább ennyire tudományos kutatás a Csengetett Mylord bármelyik epizódjában megszámolni, hogy hányszor mondja valaki, hogy “Mit szól majd ehhez Őméltósága?” vagy hogy “Attól tartok, hogy…?”

Az izgalom nem is ez, hanem Magyarország összevetése a két másikkal, rólunk ugyanis sokkal kevesebb nemzetközileg is ismert sztereotípia él. Szóval nálunk extrém a helyzet finoman szólva is a 88 pontos értékkel. Ez azt jelenti, hogy erősen kompetitív nemzet vagyunk. Nálunk kitűnni a tömegből a legnagyobb kiváltság (szemben mondjuk skandináv országokkal, ahol egyenesen bűn), ha bármilyen feszültségünk adódik, azt megharcoljuk egymással, mert a jobbnak győznie kell. A siker, a céljaink elérése a legfőbb motivációnk és ahhoz, hogy ezt megmutassuk a világnak, státuszszimbólumokkal vesszük körbe magunkat, drága és menő autókat, ruhákat, házakat vásárolunk - és ez valóban fontos is a számunkra. Elképesztően keményen és sokat dolgozunk, hogy elérjük és megmutassuk az eredményeinket. Ebben a dimenzióban pedig Európában egyetlen egy ország, Szlovákia előz meg minket.

Szóval ez van a génjeinkbe kódolva (nyilván tisztában vagyok vele, hogy nem mindenkinek, nem mindig és nem minden helyzetben), ebből főzünk. És akkor ebbe a kódba robban bele egy másik dimenzió, ami nem a nációkat választja el egymástól, hanem a generációkat. 

A rettegett Z-generáció! A lusta (nem, nem az!), az érdektelen (nem, nem az!), a saját céljaira (nemhogy a tieidre) fókuszálni képtelen (de tud, csak máshogy!) Z-generáció, akit képtelenség megérteni, hiszen hogyhogy nem érdekli a karrier, az előrelépés, a céges eredményesség, mikor mi itt igenis így vagyunk bekötve.

Hogyan lesznek a hajtós magyarokból elkényelmesedett fiatalok (nem, még mindig nem azok!)?

Hát akkor most Hofstede téved?

Vagy akkor hogyan van ez?

És hogy fog ez működni?

Szerinted?

Ha szeretnél több örömet megélni a munkádban, akkor gyere egyéni coachingba, ha szeretnél szót érteni a Z-generációval, akkor gyere teamcoachingba, ha pedig az egészet úgy ahogy van nem érted, akkor pedig maradj a blogon, olvass, tanulj és vitatkozz velünk!