Az éjjel soha nem érhet véget...

Idén Lyon adott helyt a WorldSkills-nek, és bár 2021 óta visszük most már a projektet, a COVID miatt ez volt az első nekünk is, hogy egy helyen láttuk az összes szakmát a világbajnokságon versenyezni. Ami olyan élmény, amit nehéz szavakkal leírni. 60 ország, 59 szakmában versenyez, mi ebből 25 versenyzővel, 21 szakmában (vannak köztük páros szakmák, nem én felejtettem el számolni:) ) képviseltük idén Magyarországot.

És igen, az 1.4 milliárd lakosságú Kína, és a 9.6 milliós lakosságú Magyarország versenyez egymás ellen, mint az olimpián. Előbbi egyébként persze meg is nyerte az éremtáblát, amit mi 10.-ként zártunk, a srácok ezzel a valaha volt legsikeresebb WorldSkills versenyt tudják a hátuk mögött. A világbajnokságban már megszokottnak mondható ázsiai élmezőnyben előttünk Svájc, Németország, Franciaország és Ausztria szerepelt idén, minden más országot legyőztek a versenyzőink. 

Akikre olyan, de olyan büszkék voltunk, hogy azt nem lehet leírni.

A versenyt ugyanaz a francia rendezvényszervező csapat szervezte, mint a párizsi olimpiát, és voltak benne elképesztően profi részek, mint például az egész város kiplakátozva, a villamostól kezdve az utolsó hotel emeleti üdvözlő zászlóig. Meg volt benne ebédként zöldbabbal kevert csicseriborsó ecettel, jégbe hűtve, ami nem biztos, hogy egy átlag 20 éves ízlésvilágát tükrözte. A mieinkét legalábbis biztos nem. Meg volt 45 percig álldogálás a versenyhelyszín előtt, mert a security szava erősebbnek bizonyult, mint a szervezőé. Meg nem megérkezett eszközök, meg óvás, meg ipari kémkedés nagyüzemben, meg minden, amit egy világversenyről el lehet csak képzelni.

Nem voltunk még olyan rendezvényen ilyen méretben (6000-et felülmúlta a hivatalosan akkreditáltak száma, legyen az az adott szakma versenyzője, szakértője, avagy technikai vagy hivatalos delegáltja), ahol ne lett volna gond a shuttle buszokkal például. De olyanon se, ahol azt mondják a szervezők, hogy egy busz van, úgyhogy ha jössz aznap, akkor azzal jössz, hogy hol álldogálsz a hungexponál többszörös méretű versenyhelyszín szélén utána a reggeli 7 fokban, az pont magánügy.

Ahogy az is, hogy mikorra érsz haza, ha csak az este 9h-es busz az opciód, és hogy fogod magad kipihenni a kettő közti öt-hét órában. Mert hiszen a világbajnokság négy napon át zajlik, amikoris C1, az első versenynap előtt azért nem alszol, mert izgulsz, C2 előtt, mert túlpörgetted az agyad, C3 előtt, mert már a végkimerültség miatt a láz is kiver, C4 előtt meg azért, mert ez már az utolsó versenynap, és úgy dübörög mindenedben az adrenalin, hogy elhallgattatni sem tudod.

És mégis, minden hajnalban, minden versenyző ott ült a buszon, minden könnycsepp letörölve, a mosoly előcsalogatva, úgy támasztották, tartották egymást, hogy öröm volt nézni. Minden ebédnél, minden összekaccsintásban, minden borzalmas vacsoránál, minden véletlen összetalálkozáskori ölelésben ott volt az a szeretet, az az egymásra figyelés, ami életben tartotta őket. 

A sokak által szidott Z generáció, akiről annyit workshopolunk a cégekkel, hogy már álmaimban felsorolom azt a háromezerhatszáz sztereotípiát, amit hallok róluk. És tartom, hogy nem ismertek belőlük eleget egyébként, mert azt már én nem akarom elhinni, hogy nekünk van minden áldott évben akkora mázlink, hogy ilyen elképesztően motivált, elhivatott, dolgozni akaró és tudó, és persze irtózatosan nagyszájú:) versenyzőt kapunk a csapatba. Hadd legyen nagy szájuk, ez a bátorság az, ami mozgatja őket a pástokon is.

Mivel minden versenyző életében egyetlen egyszer mehet EuroSkillsre, és egyszer WorldSkillsre, és a korhatárok is variálódnak, ezért a versenyzői csapat összetétele minden évben valamennyit változik. De idén úgy jött ki a lépés, hogy a 25 versenyzőből 21 teljesen új volt, amitől féltünk nagyon, hogy hogy lehet jól megugrani. A belső versenyzői kört szakmánként támogatja egy-egy szakértő, az összes generációból és szakmai háttérrel érkezve, és még a hivatalos csapat is, a technikai és a hivatalos ország delegált, akik az összes létező ügyintézést és az érdekérvényesítést, és magát a teljes program brutális méretű koordinációját viszik.

Na ez az egész 50 fő, ez kell, hogy olyan elképesztő pszichológiai biztonságban dolgozzon, hogy képes legyen megtartani az egész csapatot úgy, hogy a legbelső kört közben idén egy mozdulattal hopp, kicserélted. Szervezetfejlesztőként, ha dolgoztál már életedben nagy csoportokkal, biztos, hogy érted a félelmet.:)

Nade most már ki merem mondani, hogy a csapat kész van, jól vannak, és a jó hír, hogy idén először egyikünk sem fakadt sírva team leaderként, mikor az egyik versenyzőnk megkérdezte, hogy nem rossz-e ez nekünk, hogy minden évben elveszítjük a fél csapatot. Mert igen, a szívünk egy darabját idén is kitépjük, úgyhogy most is szól a szokásos WorldSkills - after szakítós playlist:) - de legalább a csapat nagyját majd vihetjük tovább jövőre Dániába, a EuroSkillsre.

Ahol majd felül kell múlni a tavalyi Gdansk-ot, amire persze még elképzelésünk sincs, hogy hogy lehet megcsinálni.

Na de majd ők. 

Ha valakiknek, nekik sikerülni fog. 💕