Persze pénzben mérhetően sikeres.
Nyilván nem véletlenül nem a life coachingot választottam: hiszek abban, hogy egy szervezet akkor lesz hatékony, ha a benne élő emberek mindegyike a maximumot hozza ki magából. És abban is hiszek, hogy a vezetőfejlesztés egyik leghatékonyabb eszköze a személyes coaching.
Eddigi pályafutásom során viszont túl sokszor találkoztam a "mi az én valódi utam/helyemen vagyok-e" témával. Ami önmagában nem baj, sőt! Abban segíteni valakit, hogy megtalálja a neki való szakmát/hivatást/céget/munkakört, több, mint felemelő. Főleg ha az ügyfél már hosszabb ideje rágódik magában, amikor már látja a saját útját mérhetetlenül hálás érte, hogy segítettél neki. Ez pedig bevalljuk vagy sem, baromi jó érzés.
Igen ám, de mi van akkor, ha az ügyfél éppenséggel nem annál a cégnél képzeli el a jövőjét, akitől én a megbízást kaptam? Én azért dolgozom hogy neki jó legyen, vagy azért hogy a businessnek?
Tipikus etikai kérdés.
Tipikus válasz?
Az én saját válaszom egyértelműen az ember. Mert akárhonnan nézem, ha mást mondanék, akár abba is hagyhatnám a szakmát. Az üléseken két ember van jelen, emberi gondolatokkal, érzésekkel, dilemmákkal. Etikus a cég pénzén, a cég munkaidejében arról beszélgetni, hogy ki akar lépni onnan? Más részről az etikus, ha csak azért, mert nem az ember fizet, hanem a cége, olyan irányba terelem, ami nem az övé? És ha a terelés gondolata felmerül, máris nem coachingról beszélünk.
Szerintem az a bizonyos greater good igenis az ember, bármilyen helyzetben. Legalábbis számomra coachként ő kell hogy legyen, és ha már itt tartunk, hosszú távon a cég is jobban jár, ha egy motivációját vesztett vezető nem melegíti tovább a székét.
Tehát mit teszek coachként, ha látom, hogy az általam támogatott vezető kötélen táncol?
Szurkolok neki.
FACEBOOKON, INSTÁN KÖVETSZ?
Sosem tudhatod, te mikor lépsz a köteledre.
kép innen: www.istishon.com