A munka, amiről vezetőként nem kellene megfeledkezz

Ez pedig a szervezeti láthatatlan munka. Mikor nem a cégben, hanem a cégen dolgozol. Mikor azokat a folyamatokat, szokásokat, intézményeket (múltkor belém kötött valaki - gyanítom a családomból, mert mást nem zavar a magyartalan szóhasználat - hogy az intézményt magyarul nem szokás ilyen értelemben használni. Szerintem meg szokás, és mondj helyette jobbat!!) vesszük górcső alá, ami a működésünk alapját képezi.

Mire gondolok.

A heti státuszmeetingre, amit tizenhat éve gyűlöl mindenki, de mégse jövünk rá, hogy elég lenne kéthetente is.

Vagy elég lenne harminc perc is hetente.

Vagy 16 éve ketté kellett volna csapni a csapatot, és akkor pont érdekelne is mindenkit, hogy mit mond a másik, de így nem. Nem azért mert unalmas, hanem mert tényleg semmi közöm hozzá.

Az ebédlőre, ahol mindig sorban kell állni a mikrohoz, mégse dönt úgy senki, hogy elsétál a mediamarktba és vesz egy másodikat. Mert hülye azért nem vagyok. 

A termékre, amit mindenki elfelejt megrendelni, vagy ami még rosszabb, ötszáz évre elegendőt rendel belőle, mert 1978 óta nem sikerült eldöntenünk, hogy ki érte a felelős.

A havi megbeszélésekre, ahova a régi pénzügyi igazgató mindig egyedül járt. Aztán ő nyugdíjba ment, az új meg mindig hozta a jobbkezét. Aztán a jobbkeze is úgy döntött, hogy hozza a jobbkezét. És lassan vehetnénk új tárgyalóasztalt is, mert 37 jobbkéz beszélget egymással, ahelyett hogy max 7-en lennénk, ahogy már Parkinson barátunk is megmondta. 

Ismerős sztorik ezek? 

Gyanítom igen. 

Ezek azok a kupacok a szervezeted asztalán, amik az íróasztalon is folyamatosan gyülekeznek otthon (vagy a férjed íróasztalán. Khm.). És ha nem pakolsz minden nap egy keveset, egy éven belül elborít a szemét. 

Na, így van ez a vállalatokkal is. 

Vagy ránézel minden áldott héten arra, hogyan működsz, és csiszolsz rajta egy keveset, vagy csinálsz mindent úgy, ahogy szoktátok. És megvárod, amíg fáj. Fájni fog, mikor elmennek az embereid és elmondják, hogy nem bírják a rengeteg meetinget. Nem bírják, hogy nem történik semmi. Hogy lehetetlen valamit eldönteni. Ha meg mégis eldöntitek, másnap valaki meggondolja magát. Hogy nem tudnak a kollegák mellett ebédelni, mire megmelegszik az egyik kajája, a másik nyugdíjba megy. Csakhogy a bagatell példáknál maradjunk.

Ezekkel viszont foglalkozni kell. Sokat. Marha sokat. Ráadásul nagyon tudatosan. Cserébe nem egy rocket science. Viszont csak és kizárólag vezetői felelősség, a legtöbb cégnél a legtöbbje pedig ügyvezetői. Nem azért, mert csak a CEO meetingjei unalmasak, hogy a legegyszerűbb példánál maradjunk.

Hanem azért, mert ha a board rájön, hogy a CEOnak hirtelen eszébe jutott:

- hogy agenda nélkül nem megyünk meetingre,

- hogy egy társosztályból egy érintett jön,

- hogy célkitűzés nélkül nem ülünk le beszélgetni,

- hogy nem mondunk le brahiból aznap megbeszélést,

- hogy nem tartjuk tovább a megbeszélést, ha végeztünk, csakhogy kitöltsük az időt,

- hogy nem csak a 30 és a 60 perc létezik a calendar-odban, és 15 perces megbeszélést nem tartunk 18 percig sem,

stb., akkor?

Akkor a board visszamegy a saját csapatába, és a department meeting is elkezd működni. Aztán az osztály meeting, aztán a team meeting, és így tovább. 

És nem, nem csak a meetingekről van szó nyilván. Csak az egyik legfájdalmasabb, és legkönnyebben javítható része a napi működésednek. 

Vezetőként, ahogy haladsz felfele a ranglétrán, egyetlen örökbecsű mondatra emlékezned kell:

You are paid for what you know, then you are paid for what you grow.*

Csakhogy nem létszámban, hanem eredményességben.

*Ha valaki tudja, kitől származik az idézet, ne habozzon megosztani és feltüntetjük, a google nem tudja, én meg nem emlékszem:)

Régi követőknek talán már mondani sem kell, de a képek még mindig a zseniális Bán Saroltától származnak, nem lehet őket megunni Bazsa!!:)