Macsó légkör, vagy realitás?

A telex cikkét olvasva szólt rám Jasper, hogy ragadjak végre tollat, és írjam le a véleményem. És "ne PC-skedjek" - kiváló ige egyébként, bár lehet úgy illene írom, hogy píszískedjek. Szóval nem fogok. 

2016 óta dolgozom főállásban csak emberekkel. Munkatársakkal, középvezetőkkel, felsővezetőkkel. Nőkkel, férfiakkal vegyesen. Előtte dolgoztam négy munkahelyen, majd húsz évet. Voltam vezető úgy, hogy gyakran ültem egyetlen nőként a teremben, mert sem az igazgatóságunkon, sem a sales igazgatóságon nem volt rajtam kívül nő. Egy sem.

És igen, a cikkben is leírtakat tapasztaltuk húsz éven át, mindegy milyen munkahelyen ültél. Nap, mint nap. Ahogy persze, tapogattak a 4/6-os villamoson is, akkor is amikor még nem combino volt, ami persze engem minősít, miért vagyok ilyen régóta fiatal :)) 

És valamit, ismétlem, valamit javult az elmúlt évtizedben a helyzet. De állati messze áll a jótól. 

Van egy csomó olyan gesztus, beidegződés, kultúrális jellemző a magyar társadalomban, ami hagyományosan konzervatív. Vannak köztük szépek, olyan szokások, amiket szeretünk.

Meg vannak persze olyanok, amikről a kutya nem gondolja, hogy bánthat bárkit, de mégis. Hogy a férfiak például minden áldott reggel lekezelnek egymással. És nap végén elköszönnek.

Szép szokás. Igen. Egyébként a mi srácaink is csinálják. Ahogy nekünk puszit is adnak. De egy irodában nem életszerű, hogy a nőket körbenyalják minden reggel - hálisten a covid azért rendet tett ebben:)), úgyhogy ők ott ülnek. A férfiak meg körbejárnak és lekezelnek. És ezzel a nap elején már megalapozódik egy olyan hangulat, ami végigkíséri a napodat.

Reggel nem fog veled kezet a főnököd, a kollegáddal meg igen, mert ő férfi. Egyes, autoriter szervezetekben, még ma, 2024-ben is ugyanez történik a tegezéssel is, téged nem fog letegezni, mert nő vagy, a férfit meg igen. Összekaccsintott.

Jót akart?

Igen.

Káros lett a végeredménye?

Igen.

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, ahogy édesapám mondaná. Az az édesapám, akinek az édesapja még úgy ült le velem sakkozni tízéves koromban, hogy "Dorka, nem sakkozom nőkkel, de úgy hallottam veszélyesen játszol." És ez életem egyik legnagyobb pozitív visszajelzéseként rögzült a fejemben azóta is, percekkel azelőtt, hogy péppé vert volna az öreg.

Aztán miután végigülted a vezetői meetinget, ahol elnézést kértek tőled az összes káromkodásért, nem mert te nem káromkodnál amúgy, csakhát nő vagy, szóval kényelmetlen hallgatni, hogy lepi****ák a kollegádat. Lehet férfiként is az lenne, de ezt sose fogjuk megtudni. Amúgy tényleg kényelmetlen, dehát nem azért kértek elnézést, amit mondtak, hanem azért, mert te hallottad. 

Aztán kimész, és visszafele az irodádba az IT-s is meg fogja kérdezni, hogy elmondja-e még egyszer, hogy kell beüzemelned a scannert. 

Aztán mikor már a saját cégedet vezeted és az üzleti tárgyaláson simán megkérdezik, hogy a férjed milyen szerepet tölt be a cégnél? Hát amilyet te az évnyitó szülőin fiam, pont semmilyet.

És ezek az esetek nem kirívóak, nem egyediek, nincs mögöttük rossz szándék, és nem zaklatások. Ezek azok a helyzetek, amikben élünk.

Jó ez így? Nem. 

Javul? Hát valamit, talán javul igen. Vagy megszoktuk. Isten tudja.

De mutass nekem egy darab női munkavállalót, aki betöltötte már a negyvenet és ne lenne huszonöt ilyen sztori a tarsolyában. Nem tudsz mutatni, mert nincs.

Ami egyikünket se menti fel az alól, hogy tegyünk érte. 

Most.