Mostantól MINDEN. NAP. IRODA.

Vendégblog egy elkeseredett olvasótól.

#köszönetazolvasónak

...................................

Nyílt levél azokhoz, akik eldöntötték, hogy mostantól MINDEN. NAP. IRODA.

Drága döntéshozók!

Tudjátok, van az a pillanat, amikor megérkezel az Aldi elé, könnyes szemekkel, hullafáradtan, péntek este fél hatkor, a gyereked pedig rommá ázva azt kérdezi:

„Anya, elfelejtettél jönni?”

Nem, nem felejtettem el.

Késtem.

Mert 17:00-ig nem állhattam fel az asztal mellől. Mert akkor mit gondolnak rólam.

És mire leérek a világ végén parkoló SUVomig - zárójel nyit, céges, igen.

Egyedül jöttem vele.

Nem, nem tudok rollerezni, mert nem fér rá két gyerek, két táska, két tornazsák, egy gitár, és a laptoptáska. És igen, papírszívószálat rágok a gintonic végén, és zöld az aláírásom, hiszen nyomtatni, azt látod nem nyomtatok.

Zárójel bezárva, szóval mire leérek már 17:16 van, a suli meg bezárta a kaput, és mire végigállom a dugót a hídnál, a gyerekem ott áll a bolt előtt, mint egy kikötözött tacskó.

Egyedül.

A kicsit meg egyáltalán nem tudtam elhozni, érte anyukám ment. Villamossal, 71 évesen. Mert nem, nem tudtam máshogy megoldani.

Reggel a picit 7:15-kor már lepasszoltam az oviban. A DADUS MÉG BE SE ÉRT. Komolyan. A gyerekem előbb volt ott, mint az alkalmazott.

De másképp nem érek be, az megvan? Kiszámolta ezt valaha, valaki?

Ez az életünk most.

Ez az átkozott, nagy visszatérés.

És kérdezem én, az elmúlt öt évet kiemelkedő teljesítménnyel, heti 1-2 nap bejárással végigdolgozó munkavállaló, nő, anya, ember:

Mi a jóistenért járunk be minden nap?

Hogy egy irodában, egymástól 1,5 méterre, ugyanabban az átkozott Teams-meetingben üljünk, ahol mindenki fülhallgatóval, lehunyt szemekkel próbál túlélni?

Hogy naponta végighallgassam a kollégám szipogását, miközben én csak egy rohadt Excel táblázattal szeretnék kettesben lenni?

Hogy sállal a nyakamban imádkozzak, hogy túléljem a klímátokat a májusi 11 fokban?

Ebédszünetben legalább felállunk. Külön sportág lett ez nálunk.

Mert mire leérsz a lifthez, az már tele van – vagy karbantartás alatt.

Úgyhogy állsz. Vársz. Aztán jön a büfés Béla egy targonca méretű szendviccsel, igyekszik felfele a boardroomba, és mindenkit leszorít a folyosóról. Vársz tovább.

Közben a mobilodról már látod, hogy a szlovén kolléga beköszön a meetingre otthonról, egy bögre teával és macskával az ölében. De te még várod visszafele a liftet.

És kőkeményen tolom a magyar valóságot – a mai második blúzomban, mert az első taknyos lett, mikor bőgött az álmos pici reggel, az otthon fél hétkor, a tűzhelyen hagyott, kifutott tejbegrízzel, és egy rohadt nagy kérdőjellel a homlokomon:

„Ez most akkor tényleg a hatékonyság?”

Mert ha igen, akkor bocs. Akkor én valamit félreértettem.

Én eddig azt hittem, azért fizetnek, hogy elvégezzem a dolgom. Nem azért, hogy valahol üljek.

Ahol napok óta úgy érzem, a legnagyobb teljesítményem az, hogy nem bőgök a mosdóban 14:17-kor.

Tényleg minden nap be kell jönnünk?

Tényleg ez kell ahhoz, hogy „érezd a csapatot”?

Kit érezzek könyörgöm, nem megyek fel a hetedikre egy meeting miatt, ha huszonöt perc felérni az átkozott liftjeitek miatt, és a többi ország nincs itt, az megvan nektek? Ugyanúgy teamsen vagyunk, csak egymás mellett. Utálom.

Utálom, hogy egyedül vannak a gyerekeim délután. Tudom, mi is egyedül voltunk. De ez mentség? Akkor NEM volt technológia, ma meg VAN. Elnézést.

LENNE.

Minden nap azt kérdezik:

„Anya, most akkor miért nem vagy velünk?”

És én nem tudok rá válaszolni.

Mert nem vagyok velük. De nem értem miért. Senki se érti.

Mert ott vagyok, ahol szerintetek lennem kell: egy térben, ahol mindenki külön van.

Kérlek benneteket, könyörgöm –

gondoljátok újra.

Nem hisztiből, nem lázadásból, nem lustaságból.

Hanem, mert ez így nem megy tovább.

Mert elfáradtunk.

Mert ennek nem sok köze már munkavégzéshez.

És főleg: semmi köze nincs az élethez.

Köszönöm, hogy elolvastad.

És ha te is egyszer álltál már a bolt előtt egy síró gyerekkel, miközben egy másikért bocsánatot kértél majdnem tizenegy órával korábban az oviban, mert túl korán vitted be, akkor…

oszd meg.

Hadd tudják meg, hányan vagyunk.

Üdv:

Egy ember, aki csak dolgozni szeretne. Egy ember, aki nem meri ideírni a nevét, mert nincs új munkahelye. Még.