Ledermedve.

Ijesztő, és megnyugtató egyébként, mennyire egyre jár az agyunk, Csilla cikke már bekészítve figyelt nála, mikor én megírtam a back-sittinget. Két nézőpont, ezer meg ezer különböző ügyfél - de a jelenség EGY. Vendégbloggerünk, Csatlós Csilla írása. 

Ledermedve

Tudod, mi a különbség a kiégés és a ledermedés között? A kiégett ember túl sokat futott. A ledermedt pedig akkor sem fut, amikor muszáj.

Az ötven pluszosok körét erősítem. A klienseim több mint fele a saját korosztályomból van. Pár hónapja írtam cikket a csendes kilépésről, több tízezren olvastátok. Amiről ma írok, nehezebb téma. Egy másik jelenségről szól. Azokról, akik ledermedtek és nem lépnek.

Élénken emlékszem az előző válságra, pedig nem ma volt. Jött és tarolt. Cégek ezrei nézték dermedten, hogy mi történik. Aztán a covidra. Olyan dolgokat éltünk meg, ami addig csak a sci-fikben meg a horrorfilmekben volt. Mi van most? Az AI forradalma. Azzal áltatták magukat sokan, hogy szépen lassan megszokjuk megtanuljuk. De piszkosul benéztük. Mert nem szépen és lassan jön, hanem berúgta az ajtót páros lábbal. Némi recesszióval megszórva.

Aminek eredményeképpen én idén annyi elbocsátással szembesültem, amit évtizede nem láttam. Még a covid alatt sem. Tucatnyi kliensemnél új büdzsé tervek a hátralévő két hónapra, nyolcszor újrahúzott létszámkeretek, kapkodás, bizonytalanság.

Több mint 600 karrierváltó, álláskereső menedzserrel vagyok kapcsolatban a #NotAlone csoportban. A fejét kapkodja mindenki. A marketing területen folyamatos elbocsátások vannak, amik sosem voltak, több mint jó szakemberek hosszú hónapok óta munka nélkül. A HR területen költségcsökkentési céllal kisöpörtek egy csomó seniort, magas bérekkel, betöltik a pozikat mediorokkal, a juniorok lépnek feljebb, az ő munkájukat átveszi az AI. Az IT világában három éve még mindenki embert keresett olyan bérek voltak, ami 10 éve elképzelhetetlen volt.

Most itt van az AI, amire sokan azt mondták nem tud mindent helyettesíteni. Sok mindent nem tud. De a Gemini harmad idő alatt megnyerte az egyik legkeményebb programozó versenyt…a világ legjobb egyetemeinek csapataival szemben.

Hello világ. És nem az a megoldás, hogy sírunk, hogy elveszi a munkánkat. Hanem az, hogy megtanultad már? Fejlődsz benne? Haladsz vele?

Évek óta beszélünk a burnoutról, a túlterhelésről, arról, hogy az emberek hogyan égnek ki a teljesítménykényszerben. De közben valami egészen mást vettem észre a team coachingjaimon az utóbbi hónapokban.

Egyre több a ledermedt ember. Nem ki vannak égve. Nem is égnek.

A döntésképtelenség anatómiája

Megcsinálják a kötelező köröket. De valami nincs. Amit én mindig keresek. Nincs vibe. Nincs flow. A testük ott a coachingjaimon, de csak az. Olyanok, mint a kötelező kűr a táncversenyen. Mindenki utálja, de le kell tudni. Hát letudják. A mindent is.

Nem azért nem mennek el, mert itt jó nekik. Nem azért maradnak, mert hisznek abban amit csinál a munkáltatójuk. A bizonytalanság ül rajtuk és én érzem a félelmüket. Amikor pedig négyszemközti beszélgetésre kerül sor és megtörik a jég a kétségbeesés tapinthatóvá válik…

A kiégés mögött mindig ott van a túlzott elköteleződés. A perfekcionizmus. Az „én megoldom” hozzáállás. A nincs határ, mindenre van egy igenem.

A ledermedés mögött más van.

A lemondás.

Az „úgysincs semmi értelme” érzés. A jövőkép teljes hiánya.

Amikor a túlélés válik stratégiává

A bizonytalan időkben sok emberben az egyik legrégibb túlélési mechanizmus kapcsol be. A dermedtség. Az amikor képtelenek vagyunk előre gondolkodni, megoldást gyártani és egyet lépni. Állunk. Nem futunk. Nem harcolunk. Dermedten várunk.

Jogos?

Igen.

Nehéz állandó változásban lenni úgy, hogy fogalmad nincs mi lesz a szakmáddal öt év múlva. Hogy kell-e a tudás, amid van. Hogy nem tudod mennyire leszel helyettesíthető. Hogy mennyire marad a munkavállalói élet része az állandó változás, ami miatt azt érzed, semmi kontrollod a történések felett.

Mi a válasz? Védekezés. Dermedt test, dermedt elme, vacorgó lélek. Fejlődés nulla. Tanulás nulla. Kockázatvállalási képesség nulla.

Ők azok, akik nem lépnek ki csendesen, hanem a sarokban, az oszlop mögött túlélnek. Te meg örülsz, hogy megfogtuk a fluktuációt. Hát így kár volt.

A láthatatlan veszteség

A ledermedt embered nem csinál drámát. Nem szít konfliktusokat. Még csak nem is panaszkodik.

Csak csendben elveszíti a kapcsolatot a jövőjével, mindezt nálad, ahol a jövőt kelleneépítenetek. Együtt.

Mit tesz Ő?

Nem fejleszti magát, mert úgy érzi megugorhatatlan ez a sok változás, ő ehhez kevés. 

Nem nyilvánít véleményt, minek, ha úgysincs hatása semmire.

Nem kapcsolódik a kollégákkal, mert az energiája az átvészelésre is alig elég.

És itt jön a keserű irónia: pont azok az emberek fagynak le, akikre a legnagyobb szükség lenne a változásokhoz. Azok, akik tudnának tanulni, alkalmazkodni, újat építeni, ha tudnák, hogyan induljanak el. A jövő év egyik legnagyobb vezetői kihívása ez lesz. Felismered a jeleket? Tudod őket vezetőként támogatni?

Az érzelmek, amiket nem nevezünk meg

Beszéljünk arról, amit mindenki érez, aki ebben a cipőben jár, de senki nem mond ki:

Szégyen: Eddig ő volt a valaki a cégben, most képtelen bármire időben és hatékonyan reagálni. Szégyen, mert nem tud csak úgy magától tanulni, kell neki az irány, a merre, miért.

Tehetetlenség: Fogalma sincs mit tegyen. De büszke, akár pozíciója is van, hogy néz már ki, hogy nincs jövőképe, terve, merre továbbja?

Előre megélt gyász: A legrosszabb az egészben. Nem úgy gondol a helyzetre, mint egy megváltoztatható dologra, hanem úgy, mint egy előre megírt halálozásra, amit úgysem tud elkerülni.

Ha jól vezetsz, ezeket ki lehet és ki kell mondani. Mert amíg nevük sincs esély sincs segíteni, és ő egyedül marad, egyedül küzd a dermedt tehetetlenséggel.

A vezetők vaksága

A legrosszabb az, amikor a vezetők örülnek: az emberek nem mennek el, megállt a fluktuáció.

De ha megnézzük közelebbről, akkor azt látjuk, hogy testben ott vannak, csak éppen nincsenek bevonódva. Nem hoznak újat. Nem gondolkodnak veletek együtt. Teszik amit tudnak kötelező rutinból, de egy grammal se többet.

Nem akarnak, csak túlélnek.

Mit tehetnénk másképp?

Először is: lássuk be, hogy ez nem egyéni gyengeség. Ez normális emberi reakció az abnormális bizonytalanságra, amely folyamatos változással párosul. Kényelemhez, kiszámíthatósághoz, tervezhetőséghez voltunk szokva.

Annak az időszaknak vége. De lehetünk őszinték. Mondhatjuk azt a kollégáinknak, hogy tudod, én sem látom mi lesz. Én sem látom pontosan. De nem vagy egyedül. Tanulunk, fejlődünk és próbálunk rájönni, kik leszünk ebben az új világban. Mert mindenkinek lesz helye. Másképp, másban, de lesz.

A ledermedt embernek nem motivációs beszédre van szüksége. Hanem arra, hogy valaki elég közel jöjjön, és segítsen felolvasztani a félelmét.

A kérdés, amit fel kellene tenni

Rég nem az a kérdés, hogyan növeled a teljesítményüket.

Hanem az a kérdés, hogy érjük el azt a biztonságot, hogy újra merjenek és akarjanak.

Mert a ledermedt ember sem szeretne dermedten maradni. De egyedül nem fog felolvadni. Ott marad a sarokban, az oszlop mögött.

Lehet, hogy ez most nagyon komoly lett. Annak szántam. A ledermedés nem HR- probléma. Nem is teljesítmény kérdés. Ez arról szól, hogy az emberek elveszítik a kapcsolatot a saját jövőjükkel. Az az ember, akinek nincs meg a saját jövőképe, nem fogja tudni magáévá tenni a cégét, ahol dolgozik. És ha ebbe közösen nem tesztek energiát, nem csak az egyén bukik. Hanem Te, a vezető is. És a cég is.

Van benne valami szürreális, hogy amikor leütöttem az utolsó billentyűt megszólalt az ABBA a zenelejátszómon, The winner takes it all, the loser's standing small….