'Majd én visszaadom a motivációját!' - na ilyen nincs

Ha foglalkozol viselkedéstudománnyal, és/vagy nyitottál ki valaha akár egy NőkLapját:))  tudod hogy az elmúlt nyolcvan évben eszméletlen mennyiségű motivációs modell, kutatás, elmélet látott napvilágot. Főként mert baromi nehéz megfejteni, hogy miért van, hogy valaki 'motivált', valaki meg nem. Azt meg még nehezebb lesz elfogadni, hogy ehhez vezetőként jóval kevesebb közöd van, mint azt valaha hitted, vagy tanultad volna. 

Megoszlanak a vélemények még arról is, hogy mit hívunk egyáltalán motivációnak. Ha a wikipédiát, a googlet vagy az openAI-t megkérdezed, azt találod, hogy egyfajta belső ösztönzőrendszer, ami befolyásolja az egyén magatartását, gondolkodását és érzelmeit. 

Ha viszont megkérdezel egy agykutatót, ő azt fogja mondani, hogy a pillanatnyi motiváció, az agy adott pillanatnyi dopaminszintje, egy ember motivációja pedig az a dopamin alapszint, ahogy az adott ember agya működik.

Ha peched van, akkor a gondolatmenetet folytatni fogja még napokon keresztül, lesznek benne neurotransmitterek, neuro pathway-ek, és minden hasonló. Sajnos magyarul minimális anyag sem elérhető a témában, úgyhogy ne várd, hogy én ezeket mind megpróbáljam lefordítani. Azt viszont igen, hogy azt javasoljam, hogy ha eddig nem is tetted, de most már állj neki, és szakadj el végre a leadership coachok cikkeitől (jó persze egy kivételt azért tehetsz :) ), és foglalkozz inkább a neuroscientistek és a biológusok munkájával (Huberman, Attia, Galpin, Sinclair, Toleikyte, etc). Merthogy az, ahogy az agyad működik, igenis adott. Hogy te tehetsz a saját magadért, az is. De hogy egy peered, főnököd, munkatársad agyműködését maradandóan befolyásolni tudd, na ilyen nincs. 

Maradandóan motiválni valakit nem lehet. Inspirálni lehet egyébként, szóval azt nem állítom, hogy nem vagy befolyással a többiek életére, hát hogy ne lennél. Azt viszont igen, hogy motiválni csak pillanatnyilag tudod, hosszútávon nem.

Merthogy az okosok szerint a dopamin alapszintje az agyadban adott. Amikor csúcsot élsz meg, mert egy külső vagy belső hatás következtében felugrik a motivációs szinted, és azt tapasztalod, hogy a teljesítményed is felugrik, 'pörögsz, mint a gép', akár fizikailag, akár szellemileg brutális erőfeszítésre vagy képes csak úgy - na akkor annak megvan a böjtje, mindig. Merthogy a peak után ugyanakkorát esik a dopamin szint. Majd utána visszaáll a baselinera. 

Ez az alapszint egyébként nem azonos az egész élethossz folyamán, egyetlen embernél sem. De hogy minek a hatására változik, arra aztán saját magadon kívül nem sok embernek van ráhatása, tetszik, vagy nem tetszik. Merthogy a tartós testedzés, az egészséges étkezés, a napi természetes fényen tartózkodás, különösen a felkelés utáni első órában, az alvásminőség, és a jó ég tudja mi még - befolyásolja.

Ha ezeken meg elegánsan továbblépsz, és keresed mégis a saját felelősségedet, hogy hogy tudnád a csapattagod, peeredet, bárkidet tartósan 'motiválni', akkor bizony csak nagyon-nagyon halovány összefüggéseket találsz. Hiszen, ha te egy irtózatos főnök vagy, aki tekintet nélkül a kollegád állapotára nap, mint nap odáig tolod, hogy éjjel is a munkáján kattog, akkor romlani fog az alvásminősége. Ami hosszú távon kihat a dopamin szintjére, igen. Azt viszont pontosan tudod te is, hogy nincs olyan, hogy 'irtózatos főnök', hiszen az, hogy te mit csinálsz, az nem lényeges, a lényeges az, hogy ő ebből mit érez. Az ő percepciója a te vezetésed. Ha ő neki a te működésed - vagy bármilyen hierarchiában felette álló működése például - akkora stresszt okoz, hogy emiatt nem alszik éjszaka, akkor hosszú távon is kevésbé lesz motivált. 

A rossz hír viszont az, hogy ez azért jóval gyengébb összefüggés, mint korábban gondolták volna. Hiszen a viselkedéstudományi kísérletek nagyrésze, amire a híres motivációs elméleteket alapozták mindig rövid-, vagy középtávúak voltak. És az, hogy rövidtávon lehet elérni dopamin csúcsot valakinél kívülről, az nyilván igaz. Csak azzal törődnek jóval kevesebben, hogy mi kell ahhoz, hogy annak a bizonyos dopaminnak az alapszintjét növeljük hosszú távon. Vagy lehet-e. Mert ha van egy munkavállalód, akinek az otthoni környezete bármiért is, de neki stresszes, aki nem sportol, aki rosszul eszik, aki szökőévben megy napfényre (és azért ez nem egy ritka kombó itthon, nézz csak körbe a közvetlen baráti körödben például), és genetikusan is alacsony a baseline dopamin szintje, akkor azt te, vezetőként, ha a fejed tetejére állsz sem fogod tudni megváltoztatni. Egyébként meg nem is dolgod. Dolgod, hogy megpróbáld a saját maximumán tartani. De azt is csak ideig-óráig tudod, lásd feljebb.

Ami viszont tényleg dolgod az az, hogy a saját dopamin alapszinteddel foglalkozzál. Azzal viszont minden áldott nap. És akkor is lesz benne egy jókora faktor, a genetika, amit te sem tudsz magadon megváltoztatni. 

A maradék viszont csak és kizárólag a saját felelősséged, senki másé.

Hogy végiggondolod-e, mit csinálsz a testeddel.

Hogy végiggondolod-e, mit csinálsz az agyaddal, mire gondolsz, meddig hagyod magad adott kérdésen rágódni vagy sem.

Keresel-e kifogást, hogy miért nem vagy levegőn, miért nem tudsz eleget aludni.

Számolsz-e azzal, hogy amit este hétkor megiszol hogyan hat az éjszakai alvásodra, és az mit csinál majd a holnapi dopaminszinteddel.

És még sorolhatnám napestig, de érted szerintem mit mondok így is.

Amíg passzív szerkezetben beszélsz a saját cselekedeteidről, vagy gondolataidról, először kapd rajta magad, mit csinálsz. Aztán ha ez megvan, és te már megteszel minden tőled telhetőt azért, hogy tényleg inspirálhasd a körülötted levőket, na akkor viszont hátradőlhetsz. Mert a felelősségednek itt vége van.

A melletted ülő motivációs szintjén meg dolgozik majd ő maga. 

Mert más nem tud.