Van az a felelősség, amit nem delegálhatsz

A cikk gondolata akkor született meg bennem, mikor egy újabb, már ki tudja követni hányadik cégnél láttam azt a megoldást, ami már egyre több élő rendezvényen is felbukkant az elmúlt két-három hónapban: hogy különböző karkötőkkel jelezheted, hogy te hogyan állsz a pandémiához. Piros, ha szeretnéd tartani a távolságot, sárga ha kezet rázol/pacsizol/könyökérintesz, zöld, ha miattad bármit lehet.

Akárhogy gondolkozom ezen, akármennyire is divat ez mostanában, nekem sok sebből vérzik a kérdés. Hadd védjem meg az álláspontom:

1. Van olyan kultúra, ahol ez a rendszer működhet. A mienk nem ilyen.

Aki próbált már beszélgetni angolszásszal arról, hogy mit jelent puskázni egy egyetemen, már lehet, bólogat. Ami más országban olyan szintű bűn, mintha lopnál egy boltban, az nálunk a bátorságunk egyértelmű bizonyítéka. Egy olyan kultúrában, ahol a túlzott óvatosság sokaknál a gyávaság szinonímája, ahol a tökéletes szabálykövetés néha a hülyeséggel egyenértékű, ahol a bliccelésre külön szó van, annyira természetes, hogy ellopjuk a villamosjegyeket*, nem biztos, hogy morálisan helyes eredményt hoz, egy ilyen döntés a dolgozóra/résztvevőre való áttestálása.

2. A dolgozó nem az alapján fog dönteni, amit helyesnek gondol, hanem az alapján, amit magáról akar láttatni.

Megint csak viselkedéstudomány, amiről már annyit, de annyit írtunk, hogy nincs olyan munkakör a világon, aki ne lenne tőle előrébb, ha ebben rendesen elmélyed. Ahogy a hálózatkutatók is tudják, hogy hány százalék pontossággal határozza meg a döntést az első döntés, ugyanígy fog működni ez is. Ráadásul hierarchikus szervezetben alkalmazva (és most tegyük össze a kezünket, és számoljuk meg úgy, hogy a hivatalosan hálózatosnak is mondott szervezeteket BELEÉRTVE hány valójában nem hierarchikus szervezetet ismerünk? Na ugye.), a főnök zöld karkötője zöld karkötőt fog eredményezni. A piros meg pirosat.

3. A munkavállaló/résztvevő nem lesz tőle jobban, hogy ő választhat

Ha már interkulturális dimenziók, Hofstede óta tudjuk, hogy a magyar bizony egy bizonytalanság-kerülő társadalom, csúnyán mondva bürokratikusan vagyunk jól, a szó eredeti értelmében. Na, akit itt nem vesztettem el, igazán szerethet minket olvasni :)). Nem mindenben szeretjük a választás szabadságát. Márpedig egy ilyen elveken meghatározott környezet óhatatlanul is bizonytalan lesz, ugye? Hiszen mikor eldöntöm, hogy másnap bemegyek dolgozni - elmegyek a konferenciára, és eldöntöm, hogy nekem milyen szín a preferenciám, fogalmam sem lehet róla, hogy a többi milyen színű lesz. Ergo előre rosszul vagyok a gondolattól, hogy oda kell mennem, és akkor már a játékelméleti vonalat elő sem vettem, milyen hatással van rám az a tény, hogy a másik azt gondolja rólam, hogy... 

4. Úgyis lyukat tudunk ezzel a húzással húzni az éppen jelen levő generációk képviselői közé, hogy nem akartuk.

És ezt most már el sem fogom magyarázni, csak tedd meg, hogy egyszer végiggondolod.

Képzeld magad húsz éves munkavállalónak és húzz karkötőt a preferenciáid alapján, mikor édesanyád 45 éves.

Most húzz karkötőt úgy, hogy te vagy 45 éves, van 3 gyereked és a szüleid 70 felett vannak.

Végül húzz karkötőt úgy, hogy 64 éves magyar munkavállaló vagy, és mint ilyen van rá egy erős 60% sanszod, hogy keringési betegségben szenvedsz.

Ez a rendszer igazságosnak tűnik talán első blikkre, de jobban belegondolva, szerintem egyáltalán nem az. Arról nem beszélve, hogy milyen társadalmi hatásai lennének, ha egységesen követné mindenki.

*na nem én. Kishúgom, akit sokat emlegetek, egyszer tanúja volt annak, mikor körülbelül huszonhárom évesen könnyek szöktek a szemembe a félelemtől, mikor rájöttem, hogy nincs nálam jegy az 59-es villamoson. Az általunk is sokszor használt és szeretett Profiles XT tesztje szerint 10/10-es a szabálykövetésem, ahol 5 a hazai benchmark, és mint ilyen, a "normális". #idiotseverywhere :)