Ha nem ismersz magadra, akkor vagy valamit nagyon jól csinálsz, vagy nem emberek között dolgozol, hanem egy elfelejtett északír világítótorony gondnokaként.
A nyerő stratégiát, amit a címben ígértem, nem adom könnyen, egy kicsit hátra kell érte dőlni és olvasni, de megéri. Igyekszem minél tömörebben.
a story
Albert W. Tucker 1951-ben írt egy cikket, egy általa Fogolydilemmaként elnevezett problémáról, amely a játékelmélet egy kedvenc gumicsontja lett. A problémát egy történeten keresztül fogalmazta meg, ami valami ehhez hasonló volt:
Két fickó közösen elkövet egy súlyos kibertámadást a szadai benzinkút facebook oldala ellen. A két manus vidáman furikázik Pomázon, a sebességkorlátozást durván túllépve. Lekapcsolják őket a rendőrök, akik már körözést adtak ki ellenük a kibertámadás miatt.
Mivel a rendőrség a kibertámadást nem tudja rájuk bizonyítani, a két fickónak külön-külön a következő ajánlatot teszik:
„Tudjuk, hogy a támadást együtt követtétek el, de ha beismerő vallomást teszel, és ezzel segítesz lezárni az ügyet, a gyorshajtást elfelejtjük és szabadon távozhatsz. Ebben az esetben a társad 10 év börtönt fog kapni. Persze ez az ajánlat csak akkor érvényes, ha a társad nem vall. Egyébként a te vallomásod nem ér sokat. Tehát, ha mindketten vallomást tesztek mindketten öt év börtönt kaptok.
Ha egyikőtök sem vall, akkor nem tudjuk bizonyítani a bűnösségeteket a szadai benzinkút facebook oldala ellen elkövetett, szörnyű kibertámadás ügyében, viszont a gyorshajtásért mindketten egy év börtönt kaptok. Ja, és a társadnak is ugyanezt az ajánlatot tettük.”
Tehát a dilemma: valljak, vagy ne valljak. Munkahelyi megközelítésben: versengjek, vagy kooperáljak.
a verseny
1979-be Robert Axelrod (aki egy amerikai politológus volt és nem tagja az Y generációnak) azzal a felvetéssel tett közzé egy versenyfelhívást, vajon kialakulhat-e kooperáció egy olyan világban, ahol mindenki csak a saját érdekeit tartja szem előtt. A versenyre közismert tudósokat hívott meg, akik korábban már publikáltak a fogolydilemmáról. A kiírásban olyan programokat várt a versenyzőktől, amelyek egymással körmérkőzésben 200 döntésből álló sorozatokat játszanak. Az a program nyer, amelyik a körmérkőzések végén összesítve a legkevesebb letöltendő börtönbüntetést kapja.
A felhívásra 14 különböző stratégiát játszó program érkezett, melyek között voltak rendkívül bonyolult és hosszú programok is.
Meglepetésre, a győztes stratégiát mégis a legrövidebb program hozta.
Anatol Rapoport (amerikai szociológus) programját Tit for Tat-nek nevezte el és pusztán ennyi volt az algoritmus lényege:
1. először mindig kooperálok
2. a következő körben úgy lépek, ahogy a partnerem az előző körben.
A verseny eredményét Axelrod elemezte, publikálta, majd pár évvel később újabb versenyfelhívást tett közzé. Izgalmas versenynek ígérkezett, mert mindenki ismerte a Tit for Tat stratégiáját. 8 országból 6 tudományág képviselői által, összesen 62 pályázat érkezett. Rapoport ismét a Tit for Tat-et küldte, változtatás nélkül.
És ez a primitív program megint rommá verte az összes többit.
Az eredmények elemzése során Axelrod azonosította a programok sikerre vezető „személyiségvonásait”, melyek egyszerre voltak meg a Tit for Tat-ben. A következőket találta:
- barátságos (először mindig kooperál)
- megbocsátó (hajlandó volt újra kooperálni, ha a partner a versengő stratégiáról visszatért a kooperációra)
- provokálható (ha a partner verseng, akkor kész a versenyezni)
- reakcióképes (a válaszadás a partner előző reakciójától függ)
- kiismerhető (rövid, egyszerű program, ami egyszerű szabályokat következetesen alkalmaz)
Lehet, hogy most arra gondolsz, hogy ez nem más, mint a szemet szemért, fogat fogért elv, és csak végtelen adok-kapok folyamatokat szül. Lehet, hogy nincs igazad.
A Tit for Tat ereje abban van, hogy barátságos. Rászoktatja partnereit egy, ugyan rövidtávon veszteséggel járó, de biztonságos stratégiára, ami hosszú távon a legjobb eredményt hozza mindkét fél számára. Megtanítja a környezetét arra, hogy vele érdemes kooperálni.
Mielőtt elkezded alkalmazni a fenti stratégiát három dologra hívnám fel a figyelmet:
- csak akkor működik, ha a kooperációt is következetesen viszonozzuk, nem csak a versengést; (Nem tudom, Te hogy vagy ezzel, de én hajlamos vagyok a sérelmeket intenzívebben megélni, mint az elszenvedett pozitív gesztusokat. Valahogy az természetes, ha normálisak velem a kollégáim. Na, erre kell odafigyelni! Nekem nem az a fő mondás, hogy "üss" vissza, hanem az, hogy "simogass" vissza!)
- tisztán kell látni, hogy a partnerünktől valóban ütést kaptunk-e, vagy nem is történt semmi. Ne reagáld túl a dolgokat! Ne dőlj be az irracionális hiedelmeidnek!
- nincs mindenki számára, minden helyzetben jól működő stratégia, a személyes megoldások megtalálását nem lehet megúszni. (Többek között erre való a coaching!)
árnyaljuk a képet
A fenti játékelméleti dilemmában a helyzet teljesen szimmetrikus. A partnerek ugyanúgy rászorulnak a kooperációra, és ugyanúgy fáj nekik a másik versengése. Ráadásul a döntések is teljesen egyértelmű üzenetet hordoznak, félreértésnek helye nincs.
De mint tudjuk, egy munkahely tele van alá és fölérendeltségi viszonyokkal, tehát adva van a következő bejegyzésem témája is!
Hogy le ne maradj a következő epizódról, kövess minket instán, facebookon, vagy érdeklődj a coachodnál.
to be continued...
A méltán híres képet az officeból itt lehet megtalálni: http://theoffice.wikia.com/wiki/List_of_Jim's_pranks a nagyon happy embereket pedig itt találtam: http://www.unicafe.hu/korseta/a-baratsag. Dzsungelharcosok emitt: http://cdn2.newsok.biz/