Mi köze a hálózatoknak a láthatóságodhoz? Minden.

A téma örök, mindenkinek, minden szinten gondja van benne, hatalmi helyzettől, pozíciótól, szervezeti kultúrától, sőt 500 fő felett, már cégmérettől függetlenül.

"Elég, ha jól végzem a munkámat. Ha igazán jó főnökeim vannak, majd észreveszik, maguk."

"Nem fogok talpat nyalni, meg villogni a dolgaimmal, nézze meg, akit izgat."

"Amíg nem kötelező, én aztán oda nem megyek egy rendezvényre sem, az hiányzik még."

Ismerős? 

Persze, hogy az. Mindenki eljut ide, de nem mindenki jut túl ezen. Márpedig egyszer és mindenkorra nem ártana elfogadni a tényt, hogy mindegy milyen főnököd van, a saját láthatóságod a te felelősséged. Csak. Nem azé, aki nem vesz észre. 

Ugyanígy azt sem ártana elfogadni, hogy indifferens, hogy A multi, B multi vagy C multi 500-1500-30000-150000 munkavállalójáról beszélgetünk, a nagy csoportban teljesen azonos hatások fognak érvényesülni. Amikben lehetnek kulturális különbségek, de azok olyan csekélyek, hogy teljesen értelmetlen velük foglalkozni addig, amíg azokat a hatásokat nem ismered, amik magukat a tömegeket mozgatják. Azokat a tömegeket, ahol neked is érvényesülnöd kell.

Barabási legsikeresebb könyve, A Képlet, A-tól Z-ig leírja az összes olyan szabályt, amit meg kell fogadj. A könyv maga csúcs, szerintem a másik három még elgondolkodtatóbb, de messze ez a legkönnyebben emészthető, telis-tele fantasztikusan jó sztorikkal és példákkal. Szóval ha eddig nem tetted, állj végre neki.

Addig meg nézzük meg egyesével, mit tanulhatsz a siker öt törvényéből, ha a láthatóságodon dolgoznál. És ezt most értsd úgy, ahogy én - ha elfogadtad, hogy ahhoz, hogy sikeres legyél, dolgoznod kell a láthatóságodon. 

I. törvény: A teljesítmény vonzza a sikert. De ha a teljesítmény nem mérhető, a sikert a hálózatok határozzák meg

Na, és most tedd a szívedre a kezed és mondd hogy hát jó, akkor ez téged nem érint, mert a te teljesítményed aztán tökéletesen mérhető. Ha tényleg az, óriási szerencséd van és létező kutatási eredmény nélkül is elhiheted, hogy 0,0001%-át töltöd be a munkaerőpiacon levő pozícióknak. Nagyon sok munkavállaló teljesítményét próbálják mérni egyénileg, de olyat, akinek úgy lehetne mérni a teljesítményét, hogy arról tényleg mindenki tudja, hogy az övé, és nem más hatásoknak köszönhető, elvétve találsz. Vagy inkább elvétve sem.

Ahogy Barabási is gyönyörűen leírja a jobbnál jobb példákkal, hogy nem az elit iskolától lesz okos a gyereked, hanem az okos gyerekedtől lesz elit az iskola. Vagy hogy ha nem versenysportoló vagy, akkor tökéletesen felesleges abban reménykedni, hogy a teljesítményed lesz egyedül meghatározó a sikereidben. Félreértés ne essék, a kiváló teljesítmény alap. De két közel azonos (és mivel mérhetetlen, hogy is lehetne közel azonos, ugye?) teljesítmény közül az lesz a sikeresebb, akinek a kapcsolati hálója erősebb.

Egyébként félreértés ne essék, hőbörögni, vagy dühöngeni ezen abszolút szíved joga, szomorú is valahol, teljesen egyetértek. Csak ettől még hálózatkutatók által ezeregyszer lemodellezett, bebizonyított tény, amivel teljesen értelmetlen vitába szállni.

II. törvény: A teljesítmény korlátos, a siker korlátlan

Ez az a törvény, amire a legtöbbször hallasz hivatkozást, ha jövőkutatókat hallgatsz, az a bizonyos hatványfüggvény itt jön be a képbe. És ahhoz, hogy ezt a láthatóság mellé rögzítsd most az agyadban, gondolj egy olyan kollegádra, aki idegesítően fiatalon jutott idegesítően magasra úgy, hogy csak az első két előléptetésénél tudtatok bármilyen valós indokot felfedezni a promóció mögött. Azért ott, mert ott volt még összefüggés, aztán már egyre kevesebb.

Na, ők repülnek felfele a hatványfüggvényen, ők azok, akiket mindenki döbbenten figyel, hogy hova még feljebb, amikor parkolóhely sincs már, ahova beférne az autójuk az office elé. Megvan gondolom :) Ami neked mindösszesen annyit jelent, hogy az, aki 42 évesen lett a CEO-ja a 120.000 munkavállalónak nem azért lett a CEO, mert eggyel is magasabb az IQ*-ja mint a tied. Hanem akkor is az lehetett, ha pontosan ugyanolyanok a képességei és a teljesítménye IS, mint a tied, csak okosabban építette a networkjét, emiatt többen és jobban látták, hogy mi is az, amit letett az asztalra.

III. törvény: Alkalmasság x korábbi siker = jövőbeni siker

Ha gondjaid vannak a láthatóság törvényszerűségeinek elismerésével (de szépen mondtam, igaz? Szóval ha tényleg kifordul a gyomrod már a témától), akkor ez a pont fog a legjobban fájni szerintem. Ez nem más, mint a Robert Merton által jegyzett Máté-hatás: "Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog, attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van." (Máté 25:29), amiről mi is tanultunk anno már az egyetemen is, csak a kutya nem értette, miért.

Most már értjük. Szóval ha sikeresnek tűnsz, vonzod a további sikereket, függetlenül a teljesítményedtől. Ha érdekel a miértje, guglizz a preferenciális kapcsolódásra. Ezt a törvényt használod ki helyesen akkor, ha óriási csinnadrattával megünnepelteted a kinevezésedet akkor is, ha ahhoz egyetlen forint sem társult. Ahelyett, hogy azon hőbörögnél, hogy biztosan nem írom ki LinkedInre, vagy nyomtatok új névjegykártyát (régi szép idők :) ), hiszen nem történt semmi.

De történt, és ha ezt te elhiszed, elhiszik a többiek is, de nem fordítva. Merthogy, ahogy a könyv főüzenete is szól, a siker - jelen esetben az előléptetésed - a többiekről szól, nem rólad, arról szól, hogy ők mit látnak belőle, nem arról, hogy te.

IV. törvény: Míg a csapat sikere a sokféleségben és az egyensúlyban rejlik, a babérokat mindig egyvalaki aratja le

A Nobel-díjak nyerteseinek jóslási folyamatain keresztül a megállapítás, amivel kezdenünk kell valamit, nem kevesebb, minthogy a csapatmunkáért járó elismeréseket nem a teljesítmény, hanem az érzékelés alapján osztják.

A csapat sikerét egyértelműen a kollektív intelligencia adja (ami szintén megérne pár cikket még, de a lényegre figyelj, az most jön:), ami nem korrelál az egyének intelligenciaszintjével, hanem helyette a csapat sokfélesége, és egyensúlya határozza meg. DE, akárhogy is érte el a csapat a sikert, a babérokat mindig egyvalaki aratja le. Magyarán, ha túl sok időt (define túl sok, igen.. :)) ) töltünk valakinek az árnyékában, az beárnyékolhatja a saját sikereinket.

Szóval ha te vagy az, aki úgy szeretne előrejutni, hogy mindig ugyanoda jársz teniszezni, mint a főnök, nem árt ha görkorira is pattansz néha, mert pár év után óhatatlan csak a másik árnyékának fognak tekinteni. Rendben van, ha van egy mentorod, egy példaképed, egy olyan vezetőd, aki tud segíteni abban, hogy kibontakozz, de a te dolgod az, hogy a saját teljesítményed spektrumát idővel szélesebbre húzd, mint az övé. Érts olyanhoz is, amihez más nem, ezzel el tudod érni azt, hogy kikerülj az XY-jobbkeze szerepből. Ami, teszem hozzá, jó és hasznos szerep. Csak ne ragadj benne!

V. törvény: Ha kitartunk, a siker bármikor beüthet.

Zárásképpen egy törvény, amit akkor is békésen mosolyogva olvasol majd, ha tényleg utálod már ezt az egészet - még ha lassan kezded el is hinni, így, hogy tudósok mondják, és abból sem britek. Nagyjából 13% esélye van rá egy tudósnak, hogy élete legnagyobb hatású cikkét, karrierje első három évében írja. Ez az esély az első két évtizedben nagyságrendileg azonos, azonban húsz év karrier után drámaian csökken.

És ha most hanyatt dőltél és közel a negyvenöt-ötvenhez mélabúsan hümmögni kezdtél, hagyd abba. Merthogy arra jöttek rá, hogy bizony a tudományos áttörés esélye nem azért csökken drámaian (30 év karrier után 1% alá!!), mert kevésbé lenne kreatív, okos, zseniális, az adott tudós, mint volt.

Hanem azért, mert kevésbé produktív. Egyszerűen sokkal kevesebbet publikál. Magyarán ha kitartana, ha ugyanannyit produkálna, mint korábban, pontosan ugyanolyan eséllyel érné el a tudományos áttörést. Ahogy Barabásiék megfogalmazták: Ha kitartunk, a siker bármikor beüthet. 

Úgyhogy ha eddig azt is gondoltad, az egész visibility-láthatóság téma bohócoknak való, hiszen a teljesítményedet úgyis helyén értékeli majd az élet - tévedtél.

Illetve abban nem tévedtél, hogy a helyén értékelte.

Csak a helye van másutt, mint a fejedben.

*És direkt hoztam az IQ-példát, mert ex-mensa-tagként nagy kedvencem, bármennyire is divat az elmúlt tíz évben megkérdőjelezni a létjogosultságát. Barabási egyébként ezt írja a kérdésről, de hivatkozik rá a többi könyvében is sokat: "Az intelligenciateszt, bármennyit is vitatkoznak róla, a mai napig a legjobb módja annak, hogy előre megjósoljuk valakinek a jövőbeni tudományos, vagy szakmai sikereit. (...) Mindenesetre az IQ-teszt tükrözi a mai napig a legjobban, hogyan oldjuk meg a problémákat a modern munkahelyeken."