Stratégiai partnerként azt lehet kezelni, aki az.

8 éve dolgozunk a HR piacon, és azóta hallgatjuk, hogy a HR-t stratégiai partnerként kell kezelni. Értve ezt úgy, hogy a HR igazgatót egyformán a board részeként kell tekinteni, és értve ezt úgy, hogy a HR business partnert egyformán partnerként kell tekintenie az üzleti vezetőnek.

És az első fele a mondatnak sikerült, a második meg nem.

De miért? 

Azért, mert nem is fog.

Szerintem.

Nem azért, mert pesszimista lennék, hanem azért, mert minden (igen, _minden_ még a semi-teal, hívjuk magunkat holocracynak jellegűek is) szervezet úgy van felépítve, hogy abban van magasabb és van alacsonyabb pozíció a piramisban. Lehet az egyik nem piramis, hanem labirintus, de ott is láthatóan, tapinthatóan kialakulnak automatikusan azok a csomópontok, ahol magasabb a felelősség. Ahol több a hatalom. Néha kor van mögötte, néha pénz, néha szakmai tudás, mindegy.

A szervezetek 99.9%-ban (alulbecslem épp, igen) ez ki is van mondva. Mindegy, hogy szintnek hívják, grade-nek, lépcsőnek. Ráadásul egyik logikában fentről számolják lefele, másikban lentről felfele. Amikor egy HR igazgatót beemelünk boardtagnak, az az esetek túlnyomó többségében úgy történik, hogy kap egy ugyanolyan szintet*, egy közel azonos fizetést, egy ugyanakkora kocsit, és mert emberek vagyunk mindannyian, és így működik az agyunk, ettől majd elhisszük, hogy partnerek lettünk.

És ami még jobb, ők is elhiszik. És azok is lettek. Mert ha te elhiszed magadról, hogy partner vagy, ők is elhiszik, ez nincs lesarkítva, meg lecsupaszítva, hanem így van.

Nade.

A HR business partnerek közül tíz szervezetből egyet találsz, ahol azonos gradeben találod a HRBPt, mint az ő partnerét, az üzleti vezetőt. És ültem én is üzleti vezetőként így, és tényleg rendre nem azt kerestük elsőre, akit kellett volna, hanem folyton az az érzeted volt, mintha zavarnának tovább és tovább a megfelelő emberhez. Mert a peer-to-peer kommunikáció az óvoda óta része az életünknek. A veled egy gradeben ülő partnered pedig szinte mindig valaki más volt a HR-en. Mert őt találtad szemmagasságban.

És még mindig mondhatod azt, hogy ezt most velem valami furcsán túltengő autoritás mondatja, de aki dolgozott velem valaha, az tudja, hogy aztán tőlem az autokrácia mint Makótól Jeruzsálem. (Aki vitéz, nem város, igen, igen, emlékszem.)

Na de ettől még egy olyan országban élünk, ahol tegnap még maszkulinitásként hívott, ma meg motivation towards achievement & success (motiváció a siker és a teljesítmény iránt) 88-as a 100-as skálán. 88-as. Ennyire érdekel minket, hogy mekkora a saját autónk a másikéhoz képest, vagy mekkora saját grade-ünk a másikéhoz képest. Javaslom, ha a másik ablakban kinyílt a Hofstede-modell, amit már annyit emlegettünk, akkor üsd be Magyarország mellé mondjuk a svédeket, mint egy számomra egészséges gondolkodású társadalmat. Na az övék 5-ös.

Szóval azt várjuk, hogy egy olyan kultúrában, ahol a sikerért megteszünk bármit, és az alapján határozzuk meg magunkat, hogy mennyire van közel a CEO-hoz a parkolóhelyünk, úgy építsünk fel egy szervezetet, hogy elvárjuk az X. szinten ülő HRBP-től, hogy üzleti partnertként kezelje saját magát a nála eggyel-kettővel-hárommal magasabban dolgozó vezetővel? És vica versa. Ez reális?

Dehogy. Nem az. 

Két út van: az egyik, hogy úgy építjük fel a szervezetet, hogy business partneri pozíciót (na és leendő AI business partnerek, rólatok fog ugyanez a cikk szólni majd 2027-ben, mire elterjedtek, és zsírugyanez lesz a probléma) egy helyre gradeeljük azzal, akivel azt szeretnénk, hogy partnerként működjön. Aki látott már nagy szervezetben szervezeti ábrát, hogy ez a verzió papíron lehetséges, a való életben meg nem.

A másik, hogy elfelejtjük az egészet. És felfogjuk, hogy nem 'partner' pozíciót kell kialakítani, hanem a partnerséget mint attitűdöt kiépíteni a szervezetben. Értve, hogy a kulturális adottság viszont azért adottság, mert megváltozhatatlan.

*zárójeles megjegyzés, ha valaki erre talál egyetlen logikus magyarázatot, nyugdíjba megyek --> Vannak szervezetek, ahol ezek a grade-ek titkosak, na személy szerint ott döbbenten figyelek, vajon mire gondolt a költő? Titkoljuk el, hogy hány szint van alatta, és hány szint felette, vagy hogy Lajos hány szinttel van felette, vagy alatta, mert...? Mert miért is? Mert azt akarjuk, hogy ne tudja? Azt akarjuk, hogy inkább becsülje alul, vagy felül, attól függően, hogy szegényt hogyan szocializálták és mekkora az önbizalma a másikhoz képest? És konspiráljon, pletykáljon, bosszankodjon hiedelmek és mesék alapján adatok helyett? Bölcs. De tényleg. Pff.