A főnököm fején kívül nem láttam egy éve senkiét. Hálisten.

Rémesen sokat prédikálunk szervezeti kultúráról, légkörről, annak fontosságáról. Próbáljuk földhöz kötni, megfoghatóvá, praktikussá tenni.

Néha sikerül, néha nem.

Arról már csak egy-egy projektben, és csak az igazán bátor szervezetekben merünk szót ejteni (#nofilter ugye..), hogy a "kultúra" mint olyan, a legritkább esetben létezik, helyette egy végtelenül széttöredezett valami van, aminek vannak részei, amik olyanok, amilyennek szeretnénk. És vannak olyanok is, amikről tudjuk hogy iszonyat, de nem merünk hozzányúlni. Hiszen az adott osztály, department, részleg, igazgatóság, áruház, akármi, feje úgy árnyékolja le az embereit, mint szomorúfűz maga alatt a füvet. 

Ez eddig is így volt, ezután is így lesz. Csakhogy eddig a fűz alól ki lehetett sétálni. Az ebédlőhöz, a vízautomatához (aki azt először eladta, egy zseni volt, az fix), a társosztályhoz.

Aztán hazaköltöztünk, és már nem sétálunk sehova. Se vízautomatához, se kantinba, se társosztályhoz. 

Beszorultunk a szomorú fűz alá. Egészen komolyan. És hogy kimásszunk ebből a metaforából, mondom kevésbé magyarul is: a rommá töredezett szervezeti kultúránk megjavítására drasztikusan romlottak az esélyeink. 

Amit egyszeri munkavállaló úgy szokott megfogalmazni, ahogy azt a címben is olvashatod: "A főnököm fején kívül nem láttam egy éve senkiét. Hálisten." A társosztályból semmi nem jön már át, ami soft, nem látom, nem érzem hogyan viselkednek a saját fűzfámon kívül. Ha tudok róluk valamit, akkor az csak azért van, mert egy projektünk összefonódott, semmi másért. Nem tudom hogy áll Eduárd az idegesítő turmix diétájával és azt sem, hogy mit szól ehhez Ferenc, az ő fűzfája. És ugyan nem tudom megfogalmazni, hogy ez most nekem miért is hiányzik tulajdonképpen, de az érzést, ami ezek után a hatalmába kerít, azért ha nehezen is, de meg tudom.

Egyedül vagyok a fűzfám alatt.

És ha jól vagyok ott, akkor nem is rossz ez a covid, és egész elvagyok home officeban. De ha egy ökör alá szorultam -  és most hozzám hasonló jobb agyféltekével rendelkező típusok már egyszerre vízionálnak szomorú fűzet ökörrel -, sose voltam még ennyire rosszul. 

Vagy igen, novemberben. 

De már annyira rossz itt, annyira az utolsó utáni cérnaszálam is elfogyott, hogy igazából lassan örülök is neki, hogy legalább más hülye fáját* nem kell néznem, elég a főnököm nappalijának adott sarka, adott szögből, háromszáztizenkettedik napja. Benne a főnökkel magával, akinek a szemüvege lila tükröződésgátló bevonatán ki is tudom olvasni, mikor emaileket olvas, miközben mi ott ülünk heten és próbálunk hozzá beszélni. Pff. 

Ismerős, hm? Hm. 

Na ez az az állapot, amit ha egy fánál több helyen tapasztalsz a szervezetedben, akkor bátran elfelejtheted a közösségi kezdeményezéseket. A nagycsoportos, keresztfunkcionális, teljes szervezetre kiterjedő programokat, online giga csapatépítéseket, town hallokat, miegyebet. És miért?

Mert nem, nem biztos, hogy felesleges, de biztos, hogy már nem elég.

Mert a fűzfa alól már ki sem nyitják ezeket a leveleket, mert a HR olyan messzeségbe csúszott, amire rémálmainkban sem gondoltunk volna korábban. Mert ezek a szerencsétlen munkavállalók eddig is le voltak árnyékolva valamennyire, de most, hogy ezek a fűzfák már egymástól is eltávolodtak, nincs jelentősége, hogy hogy próbálod őket összekötni. Már nincs. Illetve most nincs.

Mert már nem próbálnak meg közeledni a másikhoz, nem próbálnak meg osztályok között váltani, hanem egyenesen mennek el máshova. Más céghez, más tisztásra. 

Amit tehetsz értük, hogy megpróbálod őket életben tartani ott, kiscsoportban, a saját fájuk alatt. Megpróbálsz legalább annyira közel kerülni hozzájuk, hogy meghalld, hogy rosszul vannak. A fákat nem tudod egymáshoz közelebb hozni egyik napról a másikra, de azt megteheted, hogy megadod nekik a lehetőséget arra, hogy annyira jó mikroklímát alakítsanak ki saját maguknak a kis fájuk alatt, amilyet csak lehet. Hogy segítesz nekik megtanulni tényleg együttműködni, visszajelzést adni lefele, oldalra, de felfele is, ökörnek is, fűznek is, szomorú fűznek is. Hogy segítesz nekik megtanulni, hogy hogy tudják peer-to-peer életben tartani magukat, fejleszteni magukat és egymást.

Ezek olyan csoport/osztály munkák, amiket korábban sem kellett volna megúszni persze. És nem, nem csereszavatosak a nagy egész simogatásával sem. De most ez utóbbi már vajmi kevés lesz. Mert a füzek alatt fogy a levegő.  

* "Ocsmány kukac, kivágom a fádat!" Melyik könyvben mondta egy végtelen szórakoztató vita hevében kicsoda és kinek? Józsa család nem játszhat, válaszok az info@y2y.hu-ra, a győztes csapata ajándékba Mikroklíma fejlesztést kap team coachingostul, mindenestül. Úgyse tudja senki a megoldást :)