Nem kérdeznéd legalább a többiekről?

Egy részük igaz lesz, egy részük nem, nyilván. Viszont még mindig közelebb fog állni az igazsághoz, mint az, amit a kérdezetted magáról fog állítani. Mert nem vagyunk őszinték. Egyébként benned sem feltétlen bízunk, meg hát a képnek is meg akarunk felelni, amit magunkról festeni szoktunk. Nem egy blogbejegyzést, hanem vagy ötszáz kötetet megért már ez a viselkedéstudomány polcain, mégis véletlen sem vesszük a fáradtságot, hogy a következtetéseket esetleg átültessük a munkahelyünkre.

Ahonnan ez az egész eszembe jutott, az a 'munkavállalói elégedetlenség éve', amire azóta is rengeten reflektáltok. Hogy igen, pont ez van, hogy igen, tényleg szarul vagyunk itt mind. 

Viszont képzeld, a kérdőíveink nem mutatnak semmit. Mármint minimális a változás, de már nyíltan röhög rajta mindenki benn, hogy úgy tűnik mi vagyunk a világ legelégedettebbjei, most küldte a HR, képzeld milyen lehet a többi.

A gond az, hogy rossz embert kérdezel. Vagy úgyis mondhatnám, a gond az, hogy embert kérdezel. És ez minden áldott munkavállalói elégedettség felmérésre igaz. Ráadásul azt az embert próbálod faggatni, aki 

1) nem tudja, hogy tényleg nem tudod-e, hogy ő tölti-e ki vagy más

2) nem tudja, hogy az osztályát hasonlítod-e össze majd a többi osztállyal, vagy a főnökét a többi főnökkel. Mert ha a főnökét mondjuk szereti, és nem akar neki rosszat, de a szervezeted utálja caklipakli, akkor előbbi érdekében hazudni fog, mint a vízfolyás.

3) tudja, hogy mit vársz el tőle eredményként, és azt is, hogy ha nagyon kilóg a Gauss-görbéből, akkor villogni fog egy riporton és vissza is térünk az 1)-es ponthoz.

És tedd hozzá, hogy Arielyék kutatásai óta azt is tudjuk - elnézést, tudnunk kellene - hogy tökéletesen a vakfoltunkban hazudozunk folyamatosan saját magunkról és a viselkedésünkről. Hogy hazudunk az interjún, csalunk a teszteken, ellopjuk a ceruzát a munkahelyünkről*, örülünk ha véletlenül kivit veszünk kifli helyett ugyanannyiért, mert süketek vagyunk (a valósághoz való bárminemű köze csupán a véletlen blablabla).

Viszont azt már lekutatták ezer és egyszer, hogy ezt igenis ugyanúgy csináljuk mind. Rengeteg jobbnál jobb kísérletet ismerünk már Cialdinitól, Arielytől, Garrettől, Bernardtól, Sibonytól (csak mert mindig kérdezitek, hogy mit olvassatok - mi ezeket), amiből mind-mind kiderül, hogy fogalmunk sincs arról, hogy hogyan érezzük magunkat, hogyan viselkedünk. Ami még rosszabb, fogalmunk sincs róla, de legalább állati könnyen megvezethetőek vagyunk, mert a viselkedésünk kiszámítható. Ha egyéni szinten a sajátunkról nem is, de magáról az emberről egy csomó mindent tudhatnánk már, mit csinál.

És igen, eggyel okosabbak - ha tetszik, őszintébbek - vagyunk akkor, ha azt kell megmondani, hogy van a másik. És eggyel jobban el is találjuk, mit fog dönteni a másik bizonyos helyzetekben. Ahogy az ezeréves golf kísérlet mutatta, szerintünk a többiek 23%-a arrébb fogja gurítani a labdát, a neki kedvező irányba, ha más nem látja, de mi ezt csak 8%-os sansszal csináljuk meg. Háromszor annyira hisszük magunkat becsületesnek magyarán mondva.

Klasszikus teamcoaching gyakorlat, úgyhogy ha volt már ilyenben részed, akkor már sokszor tapasztalhattad mi történik, ha azt kell megmondd hogy vagy te valamilyen attribútum szerint, és hogy vannak a többiek. Az lesz a vége, hogy jobban fogod magad érezni, jobb az alkalmazkodóképességed, többet tanulsz itt, jobban bízol a többiekben, mint ők benned, stb.  Szerinted. Mindenki egyenként. Hiszen tudjuk, hogy háromszor becsületesebb vagy.

Khmm. 

De ha tudjuk, hogy így működünk, ha ezek a guruk már évtizedek óta meg tudják mondani, hogy mit és hogyan hazudunk saját magunkról, miért nem használjuk ezeket a napi működésünkben? Miért nem azt kutatjuk, hogy hogy vannak a többiek? Hogy mit szeretne a másik, hogy milyen cafeteriát szeretne a Joci, nem te, hanem ő, hogy hány nap home office-t szeretne a társosztály, hogy miben kellene fejleszteni jövőre a túloldalt, hogy érti-e a stratégiát a hülye gyerek a másik épületből, szerinted? Ha már azt nem tudod megmondani, hogy te hogy vagy, hogy te mikor fogsz felmondani, hogy te mitől lennél jobban, hát próbáljuk akkor a másikkal, hm?

Jajj, atyaég, ne már, ferde képet fogunk kapni, hisz a bések mindig is utálták a céseket!

Igaz, persze hogy igaz.

A jó hír, hogy még így sem lesz annyira ferde, mint ha engem kérdezel arról, hogy hogy vagyok - magyarán még így sem lesz olyan ferde, mint a mostani felmérésed. 

Jól, köszi, imádom a munkámat. Szabin vagyok, fél tizenegykor blogot írok, még be kell fejezzek egy tendert és össze kell pakolnom a lakást, aztán edzenem is kell. Mit írok ebből a kérdőívbe? Hogy jól. Fogod tudni, hogy hogy vagyok?

Nem. Én se. Te se. Így működünk.

Annyi eszünk ettől még szervezeti szinten azért lehetne, hogy megteszünk mindent annak érdekében, hogy a torzításainkat megismerjük. Ahelyett hogy boldogan kitűzzük a falra minden random felmérésünket, feltétel nélküli hitelt adva ezzel annak a szónak, amiről egyet tudhatunk biztosan, hogy a valósághoz való bárminemű köze... :)

És ha már a golfos példa számai miatt elővettem az idézett könyvet, íme az egyik kedvenc ceruzás klasszikus. A könyv pedig a The (honest) truth about dishonesty, Dan Ariely-től, ha emberekkel foglalkozol, kötelező, dugd be majd a karácsonyfa alá!!! Vagy lopd el a cégtől :) 

*Eight-year-old Jimmy comes home from school with a note from his teacher that says, “Jimmy stole a pencil from the student sitting next to him.” Jimmy’s father is furious. He goes to great lengths to lecture Jimmy and let him know how upset and disappointed he is, and he grounds the boy for two weeks. “And just wait until your mother comes home!” he tells the boy ominously. Finally he concludes, “Anyway, Jimmy, if you needed a pencil, why didn’t you just say something? Why didn’t you simply ask? You know very well that I can bring you dozens of pencils from work.”