Designed 1st for safety, 2nd for performance - mi az?

Nem ártana ezeknek a cikkeknek most már egy új műfaji meghatározás. Ahol az első lead tartalmazza A GONDOLATOT, amin üljél le és töprengjél három percet. Ha van kedved közben, olvasd el, amin én morfondíroztam, mikor először beakadt - nyilván bicaj közben, igen. Ha egyszer abbahagynám az edzést, leállna az agyam is, szerintem. De most már azt is tudod, miért. 

A helyzet az, hogy bár kizárólag az utóbbival törődünk, ha az első nincs meg, nincs az a munkavállaló, aki a másodikat hozni fogja. Gondolom egyébként itt lőttek is a hasonlatnak, mert a forma1-es autó bizonyára csodálatosan menne az első szempont nélkül is, csak nem szabad neki.

Na, hát a munkavállalónak sem. 

Márpedig sokkal több szervezetet találsz, ahol azzal megy a foglalatosság, hogy hogy lehetne még több, és több teljesítményt kifacsarni a csapatból, mint ahol arról, hogy egyébként biztonságban érzi-e magát az illető ott, ahol van. És nem, nem a pocsolya-biztonságú szervezetekről beszélek, ahonnan max. akkor rúgnak ki, ha rendszeresen megeszed a főnök uzsonnáját a hűtőből. De amíg csak a teljesítményed pocsék, maradhatsz.

Hanem azokról, ahol egyébként baromi magasra tett léceket találsz. Van teljesítmény, van tempó, van eredmény. De hogy meddig lesz ez így, mialatt sodródnak ki a kanyarban, na azt Isten tudja.

A helyzet az, hogy a biztonság témáját nagyon kevés szervezet szokta érinteni. Mert rizikós, mert kényelmetlen. És mert ahhoz is biztonságban kell érezned magad, hogy azt mondd, nem vagyok biztonságban. Ahogy egy top50 global szervezetben dolgozó ismerős szokott kedvesen utalni a saját kultúrájukra: "free to shut up.'  Amit a főnöke nyilván úgy értett, hogy 'free to speak up'. Arra talán jó példa, mennyire őszintén felesleges bármiféle hasonló szófordulattal élni vezetőként. Vagy eléred, hogy biztonságban érezze magát, és akkor nem kell mondanod neki, vagy akkor se fogja mondani, ha a fejed tetejére állsz.

Van egy modell, amivel szoktunk dolgozni vezetőfejlesztésben, érdemes egyszer elővenned saját magad és végiggondolnod.

Timothy R. Clark az atyja, a pszichológiai biztonság 4 szintjeként szoktak rá hivatkozni - persze mint modell, lehet vele vitatkozni. Kell is.

Arra viszont mindenképpen alkalmas, hogy egyszer kinyomtasd, és felrakd rá a csapatodat.

Végiggondolod, hogy melyikük hol lehet, és hogy fogod tudni elérni, hogy a következő szintre lépjen. Az érdekessége a témának az, hogy ha erre megkérek bármilyen vezetőt, akkor az esetek 99%-ban gond nélkül felrakja az összes emberét. Viszont, ha megkéred rá, hogy először a jobbkezét tegye fel, azt, aki majd az ő utódja lesz, ha ő arrébb lép, akkor őt szinte mindig legfelülre teszi. Na és utána kéred meg, hogy tegye fel a többieket.

Nagyon nagy százalékban (jó. Mindig.) döbbent csend szokta követni a figurák felrakását. Merthogy itt esik le neki, hogy a csapata többi tagja jóval lejjebb van ezen a lépcsőn. És igenis ezzel neki dolga van. Merthogy szerinted nem is mindenki alkalmas arra, hogy valaha felmásszon a legfelsőre - az lehet, igaz. De hogy vezetőként te mindegyiküket tudod segíteni abban, hogy elinduljanak felfele - az is igaz. És dolgod is, az is igaz. 

A kérdés már csak az, hogy te magad, vajon hol állsz ezen a lépcsőn.

Mert amíg te nem másztál felfele, marha nehéz lesz ám rávenned a többieket, hogy sétáljanak fel melletted.