A hibázás kulturálatlansága

Márpedig máshogy nehéz lenne megfelelően ábrázolni, milyen átok messze is vagyunk attól, hogy a hibázás kultúrájáról írhatnék cikket. Makó Jeruzsálemtől, igen, aki nem város, hanem vitéz, tudom.

Ahhoz képest, hogy húsz éve a közgázon már azt tanultuk vezetés-szervezésből, hogy hogyan erősítsük a hibakultúrát egy szervezetben. Naív amerikai szakirodalom, ugye.

Na de hogy lehet erősíteni azt, ami nincs?

Merthogy sem vezetőknél, sem szervezetben nem gyakori az, hogy lenne miről elindulni egyáltalán. A hibázás felvállalása nincs benne kulturálisan sem a jellemzőinkben, sem egyéni, sem társadalmi szinten. Márpedig a szervezeti valahol a kettő között kellene, hogy induljon.

De nem indul.

És most állj meg egy pillanatra, légyszíves. Hány munkahelyen dolgoztál eddig? Hány főnököd volt? Hány projektet zártatok le sikerrel? Hány projektet zártatok le sikerrel, amit fél év múlva eltemettetek végleg, majd két év múlva újrakezdték, csak más lett a munkacíme? Hány projekt van azóta is a fiókban, félkészen?

Na.

Volt fehérorosz főnököm, mentségére, hogy az itthon előszeretettel használt "félkatonai szervezet" jelző helyett, ő a valódi katonaságból érkezett - akinek hónapokig küldtünk státuszt olyan projektről, amin már a kutya nem dolgozott, mert megbukott.

Nem, nem vagyok rá büszke. Ma már be is vallanám neki. De a rossz hír, hogy akkor is vezető voltam, és tizenegy vezetőtársammal együtt csináltuk. Egynek sem volt annyi esze, hogy fel merje vállalni, hogy hibáztunk.

Ettől viszont ez így még nem jó. És ha azt hiszed, hogy veled vezetőként ez biztosan nem fordulhat elő, megnyugtatlak, a fentebb említett se tudta meg soha.

Amit ez ellen vezetőként tehetsz - azon túl persze, hogy hajlandó vagy elkezdeni végre a saját sebezhetőséged nem létezésének feltérképezését (hah, ez aztán mondat!!), amiről potom négy éve beszélünk - hogy nekiállsz magad, és meglököd a csapatod a helyes irányba. Nem holnap. Ma.

Az okosok szerint a legjobb módszer erre a sarkítás, minél magasabb amplitúdóval indulsz bármilyen ilyen, a csapatnak szokatlan viselkedéssel, annál könnyebben eléred a 'normális' szintet. Amikor csapatokkal, különböző fejlesztéseken arról beszélünk, hogy a hibákat ünnepelni kell, általában maga a szó - celebration - kiüti a biztosítékot.

Mint ilyen, legalább megjegyzik.

Ceremónia szinten tökéletesen működik, iktasd be a heti státuszmeetingbe, kezdd te, mondj el egy dolgot, amit elszúrtál múlt héten, aztán tapsold meg magad, és menjél tovább. Ha türelmesebb típus vagy (- márpedig ha önként embereket vezetsz 2023-ban, akkor valószínűleg az vagy :) ), kezdd valami aprósággal. Ehhez könnyen társulnak a többiek. Aztán jövő héten már elmondhatsz egy akár jelentékenynek is tűnőt, majd így tovább, szép lassan felfele. 

És ahogy a többiek tűrőképessége, úgy a tied is majd szépen csúszik felfele. És a hibák ünneplése helyett (merthogy a taps el fog maradni automatikusan, ha már rendes méretű hibákat tesztek az asztalra), majd eljuttok oda, hogy nem tagadtok le mindent, szemrebbenés nélkül.

Ahogy most teszitek.

Jó lesz ez? 

Nem tudom. Szerintem igen, de nyilván nem tudok mellé bizonyítékot társítani, hiszen nincs kutatás, ami azt mutatná, jobban érzed majd magad egy olyan szervezetben, ahol lehet arról beszélni, hogy valamit elszúrtunk, gyerekek. Merthogy mindenhol azt mondják, hogy az övék ilyen. Úgyhogy ilyen kutatás nem is lesz soha, én nem várnám meg a helyedben legalábbis, az fix.

És most hozzátehetném még azt: aki nem dolgozik, nem is hibázik, és hasonló laminált feliratokat, de a helyzet az, hogy ezeket egyébként elvileg ismered. Olvasod is, és a HR is kiküldte az értékeiteket tartalmazó pdf-ben. Igen, olyan is van. Az inboxodban :)

Szóval mi lesz a következő státuszon?

Mi az első, amit majd bevallasz?

Nem, nem azt, azt te is tudod, hogy Dénes szúrta el, azt majd elmondja ő.

Hat hét múlva.

De valahol el kell kezdeni neki is.