Tudok. Te is tudsz. Minek ezzel foglalkozni?A Jobxperience Konferencián egy előadás betalált, amiből a címben olvasható következtetést vontam le: meg kell tanulni tudatosan is lélegezni.
Szilágyi Mihály, a Barra Kommunikációs Intézet kreatív igazgatója arra a felismerésre fűzte fel előadását, amit édesanyjától 30 éves rádiós karrierje után hallott:
nem a legokosabb műsorvendégekre figyelnek a hallgatók, hanem azokra, akiket a leghamarabb megértenek.
Talán Te igen, de én nem az a pasi vagyok, akit a leghamarabb megértenek. Sokszor látom a partnerem szemében a bizonytalanságot, ami annak szól, hogy nem érti amit mondok. Az évek alatt lassan megszoktam, hogy elfúló, nazális hangomon gyakran kell megismételnem mondataimat, amiket másodszor sem artikulálok jobban. Néha belém nyilall az érzés: lehet, hogy én vagyok a legokosabb "rádióvendég", mégis mindenki a Hofit hallgatja.
A Barra Kommunikációs Intézetben az élő beszédet három dimenzión keresztül vizsgálják és fejlesztik: beszédkép, (beszédmód, légzés, artikuláció, hang, ponthasználat) testbeszéd és tartalom.
Ahogy Szilágyi Mihály előadását hallgattam, úgy gyúlt fény a fejemben. Tudatosan fejlesztenem kell a beszédtempómat, az artikulációmat, és meg kell tanulnom lélegezni!
Nem szoktam rádióinterjúkat adni, viszont prezentálni igen. Te is? Ok, akkor néhány tipp, amit a lélegzésen kívül már megtanultam, és Neked is hasznos lehet:
Felkészülök: A prezentáció nem a mikrofonnal a kézben kezdődik, hanem otthon. A 20 szavas guide elolvasása kötelező!
Megerősítem a gyenge pontokat: Azokat a kritikus részeket, ahol a próbák során elakadok, szó szerint megtanulom. Az első pár mondatot mindig. Ha angolul prezentálok, az egészet.
Nem félek a hibázástól: Ha nem hibázok a prezentációmban, akkor megnyerő leszek, de ha becsúszik egy baki, akkor szerethető (is). Persze csak akkor, ha nem szégyellem el magam, hanem együtt mosolygok a közönséggel.
Show time: Emberekhez beszélek, nem káposztafejekhez. Ott vagyok velük, nyitottan és lelkesen. Az előadásom mondanivalója is csak akkor megy át, ha az ahhoz kapcsolódó érzéseimet is át tudom adni.
És persze kicsiben mindez igaz egy csapatmegbeszélésre is. A munkatársaim sem érdemelnek kevesebbet mint 150 idegen egy előadóteremben, sőt. Remélem érthető voltam!
Volt egy szavazásunk a Facebookon márciusban, ami várakozásaimon felül megmozgatta a népet: "Van-e értelme teljesítmény értékelő-rendszert működtetni?" Az igen nyert 58-42-re, de a kommenteket elolvasva valahogy az az összképem, hogy mégiscsak van mindenkiben egyfajta elégedetlenség, amit egy mondatban így tudok összefoglalni:
Van ez a sztenderd, már-már közhelyszerű szöveg, amit olykor in- és outdoor trénerek, tanácsadók, tanárok és coachok is mondanak, hogy ezaz, merj kilépni a komfortzónádból!, vagy valami ilyesmi.
Lassan már közhellyé válik, hogy mi fiatalok mindennél jobban vágyunk a visszajelzésre. Mi is, más is folyamatosan azt toljuk, hogy kérdezd meg a dolgozóidat, ha tenni akarsz értük, mielőtt berendeled a csocsóasztalt, vagy a napi gyümölcsöt. Kérd ki a véleményüket az iroda átalakításról. Közösen fogalmazd meg velük a céged értékeit, és úgy általában, kommunikálj velük minél többet. Azt is mindenki betéve tudja már, hogy karrier utat kell kínálni a munkavállalóknak. Olyat, ami a munkavállaló képességeivel, érdeklődésével és motivációjával egybeesik. Ha karrier utat nem tudsz, akkor legalább fejlődési lehetőséget biztosíts. Bízz meg az embereidben, kezeld őket felnőttként.
Aki el tud menni délben a postára, az nem dolgozik. Mindegy, hogy végigmelózod az éjszakáidat, mivel nappal tudsz úgy tenni, mint aki ráér (!), ezért ráérsz, ennyi. Ha délelőtt például elmész futni, vagy lenyírod a füvet, és teszed ezt egy évben akár egyetlen egyszer, ezzel végleg elvesztél a munkavállalók szemében. A reggeli buszt elfoglaló nyugdíjashadtól még talán egy lépéssel jobb vagy a közutálatnak örvendő láblógatók listáján, de ez a lépés se túl nagy.