Egyáltalán mit jelent az, hogy valaki freelancer?Hányan vannak a világon, Európában, Magyarországon?
Mi kell ahhoz, hogy valaki sikeres szabadúszó legyen?
Mikor érdemes alkalmazottból szabadúszóvá válni?
És különben is, mit keresek én itt??
Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben, amikor tegnap délelőtt 10 óra előtt 2 perccel beléptem a Grundra, a Freelancer Festival-ra. Már az első pár percben világossá vált számomra, hogy ez nem a nagyvállalati világban megszokott rendezvény/konferencia. Először is nem voltak egyenruhába bújtatott hosstessek. Szerencsére nem egy iszonyat modern, ámde meglehetősen szürke rendezvényteremben gyűltek össze az érdeklődők. Ja, és senki nem feszengett öltönyben és nyakkendőben, vagy előnytelen kiskosztümben. Ehelyett mosolygó szervezők fogadtak a regisztrációnál, a ruhatár az este bárként funkcionáló pultnál volt kialakítva, és a színpad előtt ugyanazokon a székeken ülhettél, amiken előző hétvégén a barátaiddal szürcsölgetted a vodka-szódát.
Ez a laza természetesség az egész rendezvény hangulatát meghatározta. Mintha régi jó ismerősök összejöttek volna egy szombati kávéra, akik mellesleg megbeszélik azt is, kinek hogy megy mostanában a munka, és milyen ötleteik vannak a saját szakmájukban, amit egy szokványos multinál nem tudnak megvalósítani.
Miközben egyáltalán nem egy egyszerű szombat délelőtti csevejről van szó: a munkaerőpiacnak ez a része robbanásszerűen fejlődik, 2000 és 2014 között gyakorlatilag az egyetlen szegmens, ami növekedni tudott. 2015-ös adatok szerint az EU-ban 9,5 millió független szakember (freelancer) dolgozik, és a számuk egyre csak nő. Érdemes tehát odafigyelni rájuk, mert ők lesznek azok, akik rövid időn belül átformálják a munkáról alkotott képünket.
A klasszikus szabadúszótól a másodállásban vállalkozóig vagy az önkéntesig; a legkézenfekvőbb szakmáktól (IT fejlesztő, web-designer) egészen a művészekig sokféle ember megfordult a tegnapi rendezvényen.
Nagyon könnyű volt azonban észrevenni azt az egy dolgot, amiben mindannyian egyformák vagyunk: amit csinálunk, azt megkérdőjelezhetetlen szenvedéllyel és magától értetődően tesszük.
Nem azért, hogy gyorsan meggazdagodjunk, nem azért, mert világhírűvé akarunk válni. Hanem azért, mert csak így lehet.
Hálásak vagyunk az alapítónak, Filep Szilvinek a meghívásért, és reméljük, hogy még sok ilyen kezdeményezésnek lehetünk részesei!
Hamarosan két beszélgetésről részletesebben is itt a blogon, addig is tudjátok hol találtok minket:FacebookInstagram
A múlt héten száztizenhétszer hallottam ezt a mondatot. Pedig közben szabin is voltam. De miért, és hogyan terjedt ez el az Y - sőt egyre inkább a Z - generáció körében itthon, és mi ebből az igazság?
A munka-magánélet egyensúly fogalmat (work-life balance) az 1970-es évek végén használták először, Angliában. A téma azóta sem vesztette jelentőségét, – a Google szerint – csak angolul további 83 900 000 cikk, szöveg, oldal foglalkozik az egyensúly megtalálásának problémakörével.
Pedig, amikor valaki a burnoutra hivatkozik, rendszerint mindenkinek az a gondolata, hogy túlhajszolta magát szegény a munkában. És bár ez tulajdonképpen igaz, mégsem itt van a kiégés gyökere.
Az öltöny, amit ma viselek, Alan Flussertől származik. A szabása jellegzetesen nyolcvanas évekbeli, ami azonban nem más, mint a harmincas évek stílusának modernizált változata. Az eredeti fazon kétsoros, széles, tömés nélküli válla van, és enyhén karcsúsított. Puhán bukó gallérjának körülbelül négy hüvelyk szélesnek kell lennie, s a csúcsának mintegy a mellszélesség háromnegyedéig érnie.