Ha fenékbe rúghatnád azt az embert, aki a legtöbb problémádért felelős, egy hónapig nem tudnál leülni.

Dr. Albert Ellis egy amerikai pszichológus fenegyerek 1955-ben alkotott egy modellt. Az ABC modell arra a feltevésre épül, hogy az embereket nem az őket érő negatív események teszik szomorúvá, dühössé, ingerülté stb., hanem azok a belső lélektani mechanizmusok, amelyekkel a külső eseményeket kezelik. Ezeket a mechanizmusokat irracionális hiedelmeknek nevezi, és mint a hit, ezek a hiedelmek is mélyen az identitásunkban gyökereznek. Az irracionális hiedelmeinket kategóriákba sorolta Ellis, melyek a Szörnyülködés (rettenetes, ha egy bizonyos nem kívánatos dolog bekövetkezik, vagy egy kívánatos dolog nem következik be; van helyes, tökéletes megoldás a problémákra, és szörnyű, ha ezt nem találjuk meg stb.), Alacsony frusztráció tűrés (bizonyos emberekre, dolgokra szükségünk van, és nem tudunk élni, boldogulni nélkülük) Kategorizálás, hasonlítgatás (ha nem vagyunk tökéletesen kompetensek, és nem érjük el a fontos célokat, akkor értéktelenek vagyunk), és végül a kedvencem a dogmatikus követelések:

Több ügyfelemnél is szembejött már velem a burnout szindróma, mint induló téma. Nem én neveztem annak, hanem a coacheek. Mit sem ér egy coach blog burnout post nélkül, ezért íme néhány gondolat a teljesség igénye nélkül azoknak, akik nem kifejezetten segítő szakmában dolgoznak, de megélnek kiégéshez hasonló, vagy vezető tüneteket.

Bár mi vagyunk az egyik legerősebb szószólói annak, hogy az Y generációnak leginkább egyéni felelősségvállalásra van szüksége, most hadd toljam le magunkról mégis a felelősséget. Van aki agyonhypeolja az egész témát, van aki semmi jelentőséget nem tulajdonít neki. Van, aki meg mindenért minket tesz felelőssé.

Van az a jelenet az Apolló 13 című filmből, amikor Jim Lovell így kommentálja Neil Armstrong Holdra szállását a feleségének: "Ez nem csoda. Egyszerűen csak elhatároztuk." Elég nagy az arca, gondolhatnánk. Valójában azt mondta ki, amit Kennedy elnök szintén nem túl szerényen egyik céljaként határozott meg 1961-ben a Kongresszus előtt, miszerint az amerikai nemzetnek képesnek kell lennie az évtized végére embert küldeni a Holdra, majd biztonságosan visszahozni a Földre. Bár nem mindenki hiszi el (vigyázat, konteó alert!), de tényleg jártunk a Holdon. Nyilván nem úgy történt ez, hogy Kennedy és a NASA vezetői ültek egy nagy irodában és nagyon erősen szurkoltak, hátha egyszer csak sikerül.