Önvezetés - a te dolgod már, nem az övék.

Mármint nem nyilvánosan. 

2019-ben, ha rosszul voltál, szidtad a főnöködet. Ha a főnököd is rosszul volt, egymás vállán sírva szidtátok az ő főnökét. Ha feletted már nem volt senki, szidtad a központot. Ha arról is leszedted már az összes keresztvizet, szidtad a HR-t. Aztán lassan megkerested, min tudnál változtatni, amikor már nagyon muszáj volt, vissza is jeleztél a többieknek, és elkezdted csavarni a saját működésed is. És jobb lett. 

Azonban azzal, hogy már az igazán rugalmatlanok is heti 1-2 napot "békében maradnak", otthon - a kapcsolódási felületed csökkent. Ha meg teljesen otthon vagy, gyakorlatilag nullázódott. Aminek egyrészt örülsz, mert marha kényelmes.

Másrészt viszont egyre fásultabb, és fásultabb vagy, és mintha már nem is lenne kit szidni. Távolabb kerültek a kapcsolatok, összemosódtak az arcok, homogénebb lett a 'többiek', szürkébb a munka. 

Nem a munka lett szürkébb.

Szürkébbnek látod. Ahogy az okosok mondják, és mennyire igazuk van: everything we see, we made up.

Eltűnt egy csomó dolog az életedből, amiről nem is tudtad, hogy hiányzik.

Eltűntek a munkahelyi életedből az élmények. 

Az élményalapú vezetésről cikkeztünk sokat, ha voltál olyan balga, hogy nem olvastad végig egyenként a majd 400 cikkünket, akkor hadd segítsek (na nem mintha megérdemelnéd, látod!! :) ): úgy működik a memóriánk, hogy maradandóbban emlékszünk a kezdeti epizódokra, és a csúcspillanatokra. Ha visszagondolsz a gimire, ott is meglesz egy csomó szeptember, na meg pár rajtakapott cigi, csók, vagy egy szalagavató. Merthogy mindegy, hogy az az élmény pozitív, ahogy magyarul használjuk, vagy előjelfüggetlen, mint az experience. 

Élmény, az élmény.

Amikor 2016 tájékán, megjelentek az első mood managerek a piacon, nem győztük törülgetni a könnyeinket a röhögéstől. Most, hogy eltűntek az életünkből, nem győzzük törülgetni a könnyeinket. Nem a röhögéstől.

Merthogy nincs már, aki feleljen az élményeinkért. 

Illetve távol álljon tőlem, hogy személyeskedjek, de van. Te vagy az. 

Hiába szerették volna sokan, nem lehet érdemlegesen kimutatni, hogy mit tesz hozzá egy munkaerőpiaci megtartáshoz a tény, hogy a munkavállaló jól érzi magát. Azt még kevésbé lehet kimutatni, hogy mitől érzi jól magát. Viszont ha egyesével rákérdezel, ugyanazt találod mindenütt. 

Összefolynak a napok.
Amikor otthon vagyok, reggeltől estig pörög a meló.
Szombat este is jönnek a levelek. 
A meetingek között már szünet sincs.

Folytathatnám még napestig. Tudod mi a közös ezekben a mondatokban? 

A passzív szerkezet. 

Márpedig ez a te munkád, a te napod, a te munkabeosztásod, te mondasz igent a meetingre. Arra is. És most nyugodtan hőbörögjél, hogy ugyanmár, a főnököm kötelez rá, meg ilyenek, de talán eggyel jobban érzed magad, ha azt hallod, nincs ám ebben semmi különbség, akármilyen vezetővel beszélgetsz. A legfelső vezető naptárja ugyanúgy passzív szerkezetben "lesz tele", ugyanúgy történnek vele a dolgok. Pedig lehet főnöke sincs, aki kényszerítené. Magad uram, ha szolgád nincs. Ugye. Maximum eggyel gyorsabban érzi magát rosszul, ha erre rávilágítasz. És lehet, könnyebben is változtat. De a passzív szerkezetből indulás ugyanaz ám. Semmi különbség.

Amiket a cheetos és az ezüsttálca kapcsán leírtunk, mind-mind megállják a helyüket most is. Az viszont már a te dolgod, hogy az önvezetést megtanuld, és képes legyél saját magadnak olyan élményeket biztosítani, amiktől jobban érzed magad a munkahelyeden. Akkor is, ha a munkahelyed, a konyhaasztalod. Ha eggyel jobb fej vagy, mint a kötelező, akkor megteheted ugyanezt a peerednek, főnöködnek, csapatodnak is.

De ha már magadon segítenél, eggyel előrébb lennél tőle te is, meg az is, akinek a vállán sírsz épp teams chatben. Milyen izgalmas képzavar. De érted, amit mondok, szerintem.

Szóval mi lesz az e heti cheetosod, mire fogsz emlékezni 2034-ben?