Itt teszem hozzá, azok aránya, akik ennek örülnek, egy hajszállal sem magasabb, mint azoké, akik nem. A tévhitekkel ellentétben ugyanis nem akar minden Y generációs vezető lenni. Valamiért a szervezetek és a vezetők egy része viszont úgy tűnik, hajlamos egyszerűen nem meghallani ezt. Vagy azért, mert az ifjú titán nem meri mondani, mert tart tőle, hogy repül is nyomban. Vagy azért, mert mondja, de véleményét kishitűségnek, önbizalomhiánynak deklarálják.
Mindenesetre akár örül a friss vezető annak, hogy kinevezték, akár nem, a kinevezését követő egy-két hónapon belül először szembesül vele, hogy delegálni egyáltalán nem olyan kézenfekvő, mint eddig hitte. Ilyenkor az első miértekre adott válaszok mindig arra vonatkoznak, hogy de nincs kinek. De nem tudja más megcsinálni. De nem tudja más úgy megcsinálni.
Persze hogy nem. Hiszen ha nem te lennél a legjobb, nem téged neveztek volna ki.
Van egy öreg mondás (biztos kínai): ha a tanítvány nem szárnyalja túl mesterét, nem volt elég jó a mester.
Mégis nagyon kevesen vannak, akiknek ezt az elvet tényleg sikerül magukévá tenniük, pedig sokat segíthet, főleg a vezetővé válás első pár évében.
Ezek a titánok bekerülnek egy szervezetbe, ahol a versenyszférában egész hamar megtanulják, hogy ha előre akarsz jutni, bizony teperni kell. Akár húsz-hatvan fős teamekben dolgoznak, olyan mérőszámokkal, amelyek rövid idő alatt egyértelművé teszik, ki lóg Snapchaten egész nap és ki az, aki valóban dolgozik a gépe mögött. Majd a legjobbakat (bízzunk benne) pár éven belül kinevezik, és kapnak maguk alá egy ugyanakkora csapatot.
Egy csapatot, ahol az összes többi nem olyan jó, mint ő. És elvárják tőle, hogy ne végezzen operatív munkát, hanem csináltassa meg a többiekkel.
Hogy lehet ezt úgy megtenni, hogy ne csökkenjen az a teljesítmény, amit ő eddig elvárt magától? Sehogy. Hiszen ő már nem azon dolgozik, a többi pedig - azonnal - nyilván nem fog ugyanolyan minőségű munkát végezni.
Ergo, mit csinál az új vezető? Azon túl, hogy ismerkedik cége túlburjánzó meeting kultúrájával, és próbál nem elveszni a diplomácia útvesztőiben? Kétszáz százalékos erőfeszítéssel megpróbálja tökéletesíteni azt, amit a többiek csinálnak. Hogy elérje azt a sztenderdet, amit ő megszabott magának. És nyilván nem fog neki sikerülni. Rögtön nem.
És ekkor a friss vezetők buzgó halmaza kettéválik.
Az egyik csoport hamar rájön, hogy a napi 300 emailjét nem tudja mind végigolvasni, ha az összes átkozott kis csatolmányt végigböngészi, így hátrébb lép egyet, archivál párszáz vörösödő emailt és elkezd megbarátkozni a gondolattal, hogy a cége nem fog megszűnni, ha valaki valamit elszámolt.
Elkezdi élvezni, hogy nem kell neki kiszámolni mindent, nem kell neki ellenőrizni mindent. És igen, lesznek hibák. És neki elég azzal foglalkoznia, hogy segítse a többieket a keretrendszer kialakításában, amelyben ezek majd egyre ritkulnak. Talán egyszer el is tűnnek. Ha meg nem, majd tartja a hátát.
Megteheti. És sokkal könnyebben meg is teszi annál, aki nem tarthatja. Nem teheti, mert a második csoportba tartozó vezetők oszlopos tagjaként, kétrét görnyedve bogarássza a kis képleteket, hogy megelőzzön minden apró-cseprő kis bakit. Mert hiszi, hogy csak tökéletes munka mehet ki a kezéből. Az osztálya kezéből. Hisz ő az osztály.
De nem ő az.
És az osztálya sokkal kevesebbet hibázna, ha nem félne napról napra jobban a nagyítójától. De ezt nincs ideje észrevenni, hiszen még mindig kétrét görnyedve bogarássza minden betűjét a több száz emailjének. Mert hiszi, hogy ezzel majd eléri, hogy az egész osztály milliméterre pontosan hozza az ő saját sztenderdjét.
És közben nem veszi észre, hogy az osztálya már rég nem csak a sztenderdjétől távolodik.
Hanem tőle is.
HA A MÁSODIK CSOPORTBA TARTOZOL, HAT PROFI COACHBÓL VÁLASZTHATSZ ITT.
képek: https://ak2.picdn.net, https://www.123rf.com