"Hazamenni végre, egészen. Azt szeretnénk."

Mivel egy halom szervezetben dolgozunk párhuzamosan, és csak a heti meetingjeinken, vagy egy-egy projekten érünk össze mi magunk, a csapattal, mindig érdekes megfigyelni, mi az a kifejezés, amit legtöbbet hallasz vissza mindenhonnan. 

Egészen hazamenni.

Azt hinnéd ilyet nem lehet, és mégis. Persze itt is van egy hatalmas késés a kicsik, a közepesek és a nagyok között. De most fordítva, ahogy szokott lenni, most kivételesen nem a KKV irigyli a multist. Mert a kisebbek közül sokan már végigszaladtak a döntési fáikon, és meg is van a dátum, hogy mikor költözik haza mindenki. Nem a fele, nem szerdára meg péntekre, nem havi egyszer, hanem egészen. Nyilván sokan be se jöttek, mutass nekem harminckét évnél idősebb fejlesztőt, aki hajlandó volt bejárni idén. Náluk persze nem fog változni semmi.

De a multik egy jórésze még rágja a körmét. A munkavállaló haza akar menni, a vezető személyesen szintén egyébként, DE alig pár hete-hónapja hozták meg a döntést és támasztották alá a kommunikációval, hogy miért marha fontos, hogy mindenki benn legyen.

Hát most mégsem mondhatja, hogy esik az eső gyerekek, a fűtést sem tudjuk miből fogjuk kifizetni, meggondoltam magam, dumálunk majd teamsen.

Mi ilyet nem szoktunk. Interkulturális tréningeken, feedback kultúra fejlesztésen rengetegszer előjön a téma, hogy hazánk hogy áll a maszkulinitási skálán. Elég előkelő helyen, igen. Persze kár ehhez Hofstede tanulmányait bújni, elég ha megpróbálsz átmenni a zebrán. Nem sok országban jártam még a világon, ahol a zebrán átkelő gyalogos feltett kezével köszöni meg az autónak, hogy nem gázolta halálra. 

Márpedig egy ilyen országban nem szoktuk meggondolni magunkat.

Állatira nem férfias.

Úgyhogy bemegy a főnök, bár a háta közepére kívánja az egészet.

És bemegy a munkavállaló, aki aztán napi négy órában nézegeti az előző pár év hőmérsékleti görbéit, hogy rájöjjön, melyik az a pontos külső hőmérséklet, amikor hazamehet végre. Egészen. Mert már tényleg nem lesz, ami indokolja, hogy itt legyen. 

Amúgy nem mintha ma lenne.

2020 elején, mikor az első 'haza-vagy-nem-haza' elméleti viták végigsöpörtek a cégeken, a "már pedig munkát végezni csak együtt lehet az irodában"-párt számos képviselője csillagot is leígért az égről, hogy micsoda hatékonysági mérések lesznek itt, amivel bebizonyítják az igazukat.

Ezek a hatékonysági mérések sorra fulladtak kudarcba. Van, ahol lefújták őket, mert időközben a vezér is meggondolta magát, és elrendelte a home officet, márpedig akkor minek mérni. Van, ahol megpróbáltak, de controllingos legyen a talpán, aki bármi különbséget talált, vagy aki el tudta magyarázni, hogy ez annak köszönhető, hogy áttértünk hibridbe, vagy teljes home officera. Nem annak, hogy közben elment még húsz ember, jött negyven új, kitört egy háború, vagy vesztett harminc százalékot az értékéből a valutánk. Elenyésző (és azért írom ezt, mert nem tudom bebizonyítani, hogy nulla, de attól még nulla :)) ) azoknak a cégeknek a száma, akik valóban vissza tudtak mérni masszív hatékonyságvesztést a home office kapcsán.

Cserében van ezerkétszáz hivatalos mérés-kutatás arról, hogy mennyivel mondják boldogabbnak és hatékonyabbnak magukat azok, akik otthonról dolgoznak.

Arról még nincs, hogy mennyivel lesznek boldogtalanabbak azok, akik az új energiaárak mellett fűtik az irodákat. 

Az ezerkétszáz felmérés helyett meg amúgy bőven elég ha beszélgetsz pár szervezettel. Ugyanazt a kívánságot találod mindenütt.

Egészen hazamenni.

Azt szeretnének.